Egyetemi találkozás
Két éve jártunk egy évfolyamra. A nagy sokaságban alig találkoztunk. A nevén kívûl, hogy Tündének hívják, sokat nem tudtam róla. Õ megvolt a barátnõivel. A haverokkal sörözések közben sokszor mustráltuk a lányokat, hangos röhögések között ecseteltük egyik vagy másik bájait. Õ valahogy eltünt a többi lány között. Semmi különös nem volt rajta. Azon a tavaszon kaptam meg az autóm. Nem volt valami luxus kocsi, de jó volt. Néha azzal menten az egyetemre.
Egyik délután én kellett bemutassak valamit szemináriumon. Miután befejeztem a bemutatást, és összeszedtem a bemutatóhoz szükséges dolgokat, a többiek már elszéledtek. Nem volt kedvem hazamenni. Éreztem a tavasz hívását, és bennem is minden idegszálam, minden porcikám kezdett ébredezni. Az egyetem elõtti parkolóban senki nem volt már. Már lemondtam mindenrõl, amikor láttam, hogy Tünde jön a könyvtárból. Megvártam. Rákérdeztem, hogy nincs kedve sétálni? Azt válaszolta, hogy nincs, mert siet, hogy egyen valamit. Meghívtam egy pizzára. Ráállt, hogy eljön, de utána mennie kell, mert egy dolgozatot kell elkészítsen. Nem tudom mi indított arra, hogy felajánljam, hogy segítek neki, ha pizzázás után eljön velem sétálni. A szemembe nézett. Tudtam, hogy már nem visszakozhatok. Pillanatnyi feszült csend volt. Majd igent mondott. Eljön, ha segítek neki.
Beültünk a kocsiba. A város közelében levõ erdõbe mentünk. A hóvirág már elvirágzott. Elindultunk sétálni a fák között. Beszélgettünk. Kitárult egymás elõtt mindkettõnk élete. Ahogy haladtunk az erdõben, szine észrevétlenül megfogtuk egymás kezét. Lassan esteledett. A lemenõ nap sugara egy virágra esett. Letéptem, és átadtam neki. Majd megcsókoltam. Ilyen szenvedéllyel még senki nem csókolt vissza. Teljesen elvesztettem a fejem. Magamhoz öleltem, és egy fának nekidõlve vad csókolózásba kezdtünk. Õ is magához szorított. Éreztem, hogy nem fogom sokáig bírni. Közel voltunk a kocsihoz. Arra kezdtem húzni õt. Megértette szándékom, és jött. Mikor beltünk a kocsiba, folytattuk, ahol abbahagytuk. A fülembe súgta, hogy egyedül van, a szobatársnõi hazamentek. Ennyi elég volt. Gázt adtam, és elindultunk hozzá.
Hamarosan a szobájában találtam magam. Magam sem tudom, hogy szabadultunk meg a ruháinktól. Összefonódva döltünk az ágyra. Hogy hányszor jutottunk a csúcsig? Ki számolta. Éjfél elmúlt, mire fáradtan, gyûrödten egymás mellé döltünk. Csak néztük egymást csillogó szemmel. Tudtuk hogy ez csak a kezdet. És tudtuk, hogy nem volt véletlen a találkozásunk.
