A tükör előtt Evelinnel

A harmadik találkozás előtti napok már magukban is elegek voltak ahhoz, hogy a testem folyamatosan felidézze az emlékét.
Három hét telt el a második találkozásunk óta, ami egyébként is, annyira hihetetlen volt.

Azóta minden reggel a zuhany alatt az ujjaim önkéntelenül a csiklómon jártak, és mindig az ő hangját hallottam, ahogy a fülembe suttogta, hogy mélyebben. A munkahelyen a szoknyám alatt a bugyi már délre átnedvesedett, ha csak rágondoltam a nyelvére. Este a kanapén ülve a kezem a combom között pihent, és elképzeltem, ahogy a szőke hajába fúrom az ujjaimat, miközben a térdeim között térdel.

Aznap este a kulcs már a zsebemben volt, amikor a liftajtó kinyílt. Evelin a folyosón állt. Szőke haja laza hullámokban omlott a vállára, a fekete bőrkabátja félig nyitva, alatta csak egy vékony, fekete top, és egy falatnyi bőr rövidnadrág volt. A tekintete azonnal rám ragadt. Nem mosolygott. Csak nézett, és abban a nézésben ott volt minden: a három hétnyi várakozás, a feszültség, a vágy, ami már a bőre alatt is lüktetett. Izzott a levegő ahogy pár pillanatig csak bámultam formás idomait, miközben nyelvemmel a számat nedvesítettem.
Nem siettem. Megálltam előtte, olyan közel, hogy a lélegzete a nyakamon érezhető volt.
Mélyen beszippantottam azt az édes illatot, ami fátyolként lengte körül egész lényét. A kezem a kabátja gallérjához emelkedett, de nem húztam még magamhoz. Csak tartottam, és néztem a száját. Azok a csodás ajkak, és a nyelve, amit olyan mesterien használ hogy ha eszembe jut, már nedvesedem.
– Ezt abba kellene hagynunk!- Jelenti ki határozottan.
– Tudom.- válaszolom, de nem gondolom komolyan.
– Komolyan mondom!
– Én is!
– Akkor miért nézed a számat?- kacéran elmosolyodik.
– Ugyanazért, amiért te az enyémet.
– Harmadszor – suttogta, a hangja rekedten.
Magamhoz húztam, mert kontrollálatlanul vágytam már rá. A csók lassú volt, de mély. A szája forró, a nyelve kereső, mintha minden ízt meg akarna szerezni, amit három hét alatt hiányolt. A háttal a falhoz döntött, a kezei a derekam köré fonódtak, majd lejjebb,csúsztatta a szoknyám alá. Az ujja a combom belső oldalán siklott felfelé, és amikor a bugyi széléhez ért, megállt. Csak tartotta ott, a meleg, nedves anyagot érezve, de nem hatolt tovább. Csak csókolt, és próbálta elvenni teljesen az eszem. A feszültség a gyomromban szinte fájt.
A lakásajtót együtt nyitottuk. Bent a gyertyák fényében, a kabátja a padlóra hullott. A topját is lehúztam, a mellei szabadok voltak, és a bimbók már kemények. A számat az egyikre helyeztem, lassan szívtam, a nyelvemmel köröztem, miközben a kezem a másik mellét markolta. Evelin a fejemet tartotta, a csípője előretolt, a lélegzete a hajamban remegett.
A hálószobába vezetett. Nem az ágyra. A nagy tükör elé, a komódhoz. A szoknyámat felhúzta a derékig, a bugyit oldalra húzta, és a két ujja lassan, mélyen belém csúszott. A hüvelykujja a csiklómon körözött, pontosan, kitartóan, ütemesen. A tükörben láttam magunkat: az arcom kipirult, a szája a nyakamon, a szőke haja az én mellemre omlott. A mozdulatai lassúak voltak, szinte kínzóak. Minden befelé hatoló lökésnél a combjaim remegtek, a nedvességem a csuklóján csorgott.
– Nézz – suttogta a fülembe. – Nézd, ahogy beléd hatolok.
A tükörben láttam az ujjait, ahogy eltűnnek bennem, majd újra előbukkannak, fényesen, és az ajkaihoz emeli, majd kéjesen lenyalogatja róluk nedvemet. A másik keze a mellemet markolta, a bimbót az ujjai között görgette, néha rá-rá szorított, amire felszisszentem. A feszültséget a hasam aljában egyre erősebben éreztem, de ő mindig lassított, amikor közel voltam. A nyelvével a fülem vonalát nyalta, a fogai a nyakamat harapdálták, miközben az ujjai tovább dolgoztak bennem, görbítve, keresve azt a pontot, amit már ismert.
Amikor végre elélveztem, a combjaim összerándultak, a hangom kiszabadult, hosszú, rekedt sóhaj hatotta át a szobát. De ő nem engedett el. Tartott a karjai között, védelmezőn, de követelőzve. Minden energiámat el akarta venni. Tovább masszírozta a csiklómat, amíg a második hullám is át nem járta a testemet, erősebben, mélyebben.
Aztán a földre rogytam a gyengeségtől. A szőke haja a combjaim között omlott szét, amikor a nyelvét a még lüktető nyílásomra fektette. Lassan nyalt, alulról felfelé, a nedvességet a nyelvére szedve, aztán a csiklómat a szájába vette és szívott. Az ujjai újra bent voltak, most már három, mélyen, ritmusosan. A kezeim a hajába merültek, úgy szorítottam…
Nem tudtam tovább tartani. A harmadik orgazmus szinte szétfeszített. Már nem csak egy hangfoszlány, hanem egy teli nyögés hagyta el torkomat. A combjaim a vállát szorították, majd hangom semmivé vált percek alatt, és a testemet remegve hagyta el az utolsó erő is.
Amikor fölém hajolt, a szája fényes volt tőlem.
Kellett pár pillanat mire erőt gyűjtöttem a folytatáshoz.

A nadrágját lehúztam, a combjai között sima, meleg lüktető puhaság várt. A nyelvemmel végigsimítottam a nyílásán, aztán a csiklóját a számba vettem. Két ujjal beléhatoltam, lassan, mélyen, a közben a csiklóját szívtam. A kezei a fejemet tartották, a csípője ritmusosan emelkedett. A hangja rekedt sóhajjá vált, a combjai remegtek majd összezártak a nyakam körül.
– Beljebb… – suttogta, de a hangja már alig hallható.
A harmadik ujjamat is becsúsztattam, a nyelvemmel pedig gyorsabban, erősebben dolgoztam. A teste megfeszült, a combjai szorítottak, és egy hosszú, mély sóhajjal elélvezett. A nedvessége a számban, a remegése a kezeim alatt… minden porcikám érezte, hogy ez már nem csak szex. Ez a három hétnyi hiány, a feszültség, a vágy, ami most végre kifakadt.

Később az ágyon feküdtünk, egymásba fonódva. Hajának illata átjárt, és bevésődött a gondolataimba. A tenyere a mellkasomon pihent. Hüvelykujja lassan a mellbimbómat simogatta. A bőre meleg volt, a lélegzete egyenletes, de a tekintetében még mindig ott lüktetett valami.
– Negyedszerre már nem bírom ki ennyi ideig – suttogta.
A kezem a combján pihent egy ideig, majd az ujjaim már újra a bőrén jártak, a nedves, érzékeny részeken.
– Akkor ne bírd ki – válaszoltam, és a számat az ajkára helyeztem.
– És ha egyszer nem engedlek el?
– Akkor bajban leszünk.-mosolyogtam.
– Amanda... már abban vagyunk.
Evelin becsukta a szemét, és közelebb húzódott hozzám, mintha az előbbi mondat el sem hangzott volna. Én viszont már nem tudtam nem hallani. Három héttel korábban még azt hittem, a második találkozásunk volt az, amit nem kellett volna megismételni. Most először jutott eszembe, hogy talán nem az ismétléssel van baj.Hanem azzal, hogy egyikünk sem akarja, hogy egyszer vége legyen.