Alfa és Omega

Alfa és Omega
avagy hogyan szabadultam meg szüzességemtõl?
erotikus történet

I.

Kedves Olvasóim, kedves Barátaim! Mindenekelõtt engedjétek meg, hogy be¬mu¬tatkoz¬zam: a nevem Mol¬nár Zoltán (barátaim, munkatársaim, no meg persze feleségem egy¬szerûen csak Zolinak nevez¬nek), foglalkozásomat tekintve pedig vasúti tervezõmér¬nök vagyok a MÁV-nál, közelebbrõl a Buda¬pesti Üzemigazgatóságon. Életkoromat te¬kintve, kétezer¬ket¬tõ õszén pedig már huszonnyolc kerek esztendõ áll mögöttem, két szép, két¬éves iker¬kislány - Lívia és Lídia - boldog édesapjaként. Felesé¬gemmel, Valival - aki tizenhat (!) évvel idõsebb ná¬lam, jelenleg negyvennégy éves, a kezdetektõl mind a mai napig - s min¬den okom megvan arra, hogy amíg a Teremtõ engedi, õszintén remélhessem, hogy minél tovább - a lehetõ leghar¬moniku¬sabb, legbol¬do¬gabb házasságban élünk, beleértve szexuális éle¬tünket is; aligha vélet¬len tehát, hogy tör¬ténetem címe¬ként is erre utaltam. És ha már itt tartunk, kérlek titeket, en¬gedjétek meg, hogy Veletek is megosszam szü¬zes¬sé¬gemtõl való megszabadulásom¬nak törté¬netét.
Talán még annyit bevezetõül, hogy átesésem a tûzkeresztségen nem egy szokványos, nem egy min¬dennapi eset volt. Persze, lehet, hogy valójában sokkal többször elõfordul hasonló kaland (csakhogy az ilyes¬miért akkoriban, vagyis még az „átkosban” valaki akár börtönbe is kerülhetett, méghozzá hosszú évekre); nekem mindenesetre elég különlegesnek, furcsának, ritkának, sõt, rendkívül ritkának tûnt, bár annál jobb, annál örömtelibb, annál mennyeibb volt. Olyannyira, hogy a továbbiakban nem is kíván¬tam meg Valin kívül más nõt, sõt, mi több, azóta sem volt senkim, s nincs más Valin kívül jelenleg sem, és nem lesz a továbbiakban sem. Ezt személyesen garantálhatom, jóllehet, Vali saját maga ígérte meg szá¬momra, hogy abban a pillanatban más nõk után nézhetek, amint õ legelõször elutasítja közele¬désemet; egyáltalán nem fogja a házastársi hûség megszegésének minõsíteni, és pusztán ezért nem fog meghara¬gudni rám. Attól õ még ugyanúgy fog szeretni engem, mintha mi sem történt volna. Szüzes¬ségem el¬vesztése tehát maga volt a megtestesült boldogság! És ez annál is inkább igaz, mint¬hogy Valikám min¬dig, a napnak mind a huszonnégy órájában tudott számomra újat nyújtani és tud jelenleg is. És ezekre mind a mai napig így emlékezem, annak dacára, hogy azóta több, mint tizennégy esz¬tendõ telt el. Még azt az állítást is bátran meg merem kockáztatni, hogy az egykori félénk kisfiúból feleségem, egy¬szer¬smind le¬geslegelsõ, egyben azóta is egyetlen és egyedüli szexpartnerem, feleségem, Vali csinált bá¬tor, tettre kész férfit. És ezért, míg élek, hálás maradok Neki. Vagy ahogy az egyházi esketõ szövegben is szerepel: holtomiglan-hol¬táiglan, õt soha el nem hagyom. És ez nálam nemcsak egy üres frázis, ezt va¬lóban így is gon¬dolom, így is érzem. De feleségem, Valika is!
***
Nos, ez az egész további szexuális életemet meghatározó, több, mint tizennégy esztendeje lejátszó¬dott kaland még nyolcadik osztályos általános iskolás koromra nyúlik vissza, azokra az idõkre, amikor még csak feleannyi idõs voltam, mint jelenleg. És mint ilyen, épp\' hogy csak pelyhedzõ szakállú és bajszú, mutáló hangú éretlen kislegény, azt hiszem, teljes mérték¬ben érthetõ, hogy egyre intenzíveb¬ben kezd a másik nem felé érdeklõdni. Osztálytársaim kö¬zött volt néhány nagyon helyes lány, akik mi tagadás, fel¬keltették érdeklõdésemet, Ám az én akkori bátortalan, gyámoltalan, félszeg hozzáál¬lásom szinte minden lányt elriasztott magam mellõl. Tudjátok, hogy van, rettenetesen akartam, kíván¬tam, de annál kevésbé mertem. Gon¬dolataimat nemhogy legjobb barátaimmal, de még édes szüleimmel sem mertem megosz¬tani, pedig úgy apám, mint anyám készséggel segítettek volna átlendülni ezeken a nehéz idõ¬kön. Igaz, osztályfõnökünk, egyszersmind orosztanárunk a nyolcadikos tanév végén, az utolsó osz¬tályfõnöki órák egyikén épp a serdülõkorúak, tehát az én akkori korosztályom szexuális problémáiról beszélt, sõt, felve¬tette azt is, hogy bármelyikünk, legyen az illetõ akár fiú, akár lány, bármilyen szexu¬ális problémát nyu¬godtan felvethet, igyekszik azt a tõle telhetõen leg¬jobban orvosolni. És ez annál inkább igaz, mert Buzukit mindannyian szerettük; soha nem volt senkihez egyetlen hangos szava sem, ezenkí¬vül egysze¬rûen nem volt szíve senkinek sem hármasnál rosszabb jegyet adni. Annyira, hogy aki az osz¬tályban Buzukinál hármasra, vagy annál rosszabb jegyre felelt, vagy ilyen dolgozatot írt, az az osztály szerint tök hülye. A „Buzuki” pedig osztályfõnökünk beceneve volt; asszonynevén valaha Oláh Mihály¬nénak hív¬ták, ám válása után nem kívánta egykori férje nevét megtartani, ezért vissza¬kapta lány¬kori nevét, a Ko¬vács Valériát. Vali néni ugyanis gyermektelen elvált asszony volt, afféle szingli. Életkorát te¬kintve harminc¬egy éves, méghozzá feltûnõen szép, és teltkarcsúsága ellenére is (vagy talán éppen ezért) rend¬kívül csi¬nos és kívánatos. Kissé kreolos bõrével, nagy, fekete szemével, félhosszú hajával, hatalmas, kemény, hegyes kebleivel, és jókora, ám mégis izga¬tóan formás, feszes húsú fenekével, szé¬les, szexis csípõjével, valamint hosszú, vaskos, de formás combjaival nekem ki¬mondottan tetszett, mint nõ, annak dacára, hogy kis híján az anyám lehetett volna... Mert, hogy elég sokszor belém bújt a kisör¬dög, és mindahány¬sor olyan érzésem támadt, hogy milyen csodálatosan klassz érzés is volna egy igazi, érett nõvel lenni. Hiszen nekem sokkal inkább a nálam idõsebb, éret¬tebb nõk tetszettek, mint a hozzám ha¬sonló korú lá¬nyok. De lám, mit tesz a félénkség, a bátortalanság: rengeteg gonddal, problémával a fe¬jemben még arra sem éreztem magamat képesnek, hogy legalább Valika néninek (ez volt osztályfõnö¬künk megszólítása) mindezt elpanaszoljam... Azzal áltattam ma¬gamat, hogy nem tartozik ez egyik osz¬tálytársamra sem.
Milyen kár, hogy mint végzõsök, ez a klassz kis osztályközösség szétszéled! De még na¬gyobb kár, hogy Valika néni a továbbiakban már nem lesz az osztályfõnökünk (habár, ami a továbbiakat illeti, ez így volt a lehetõ legjobb)...
***
Azon a nyáron, vagyis ezerkilencszáznyolcvannyolc júniusának elején édesapámék kaptak egy két¬sze¬mé¬lyes, kéthetes, külföldi SzOT-beutalót az akkori NDK-ba, Sassnitz-ba, a Balti-tengeri Rügen szi¬ge¬tére. Szívesen magukkal vittek volna engem is, de az üdülõjegy kifejezet¬ten gyermek nélküli házas¬pár¬nak szólt, úgyhogy szegény szüleim voltak ám emiatt hétszög¬letû bajban! Hova is adhatnak engem ad¬dig, amíg õk Németországban nyaralnak? Mert a dol¬gok akkori állása szerint egyik nagyszülõmhöz sem ke¬rülhettem még erre a két hétre sem, mivel - mit tesz a szerencsétlen véletlen - nekik is pont arra az idõre volt nyugdíjas SzOT-beutalójuk. Apámék már-már azt fontolgatták, hogy egyszerûen vissza¬ad¬ják az üdülõjegyeket, és inkább nem mennek sehova, pusztán azért, hogy ne maradjak egyedül...
A sors azonban másként rendelkezett, meg kell hagyni, mindannyiunk számára a lehetõ legkedve¬zõbben. Történt ugyanis, hogy szüleim eljöttek velem az iskola évzáró ünnepélyére, amely után szinte természetes, hogy odamentek Buzukihoz, hogy megköszönjék az osztállyal (köztük mindenekelõtt ve¬lem) való négyévi fáradozásait, s egyben átnyújtsanak neki egy cso¬kor gyönyörû fehér szegfût. És va¬jon mit tesz ilyenkor egy szülõ? Többek között panaszko¬dik, így arról is, hogy \"képzelje, kedves ta¬nárnõ, házaspári külföldi üdülõjegyet kaptunk a férjemmel, de a gyereket nem tudjuk hol elhelyezni... Volna-e kedves valamiféle tanácsot adni, hogy mit tegyünk? Hogy ne kelljen pusztán ezért visszaad¬nunk az üdü¬lõjegyeket?\" Hát, anyámék mindenre számítottak, csak a következõkre nem. Buzuki ugyan-is így vála¬szolt:
- Hát, kedves Molnár-anyuka, a helyzet valóban elég kényes. Azt azonban nem tenném, hogy nem mennék el nyaralni. Ha esetleg tudok segíteni magukon, szívesen felajánlanám, hogy a fiú velem töltse el ezt a bizonyos két hetet. Sõt, nagyon szívesen látom akár a további¬akban is, hogy nálam lakjon, hi¬szen, ha jól tudom, a Zoli gyereket éppen Battonyára vették fel a szakközépiskolába, vasúti szakra. Így leg¬alább nem kellene kollégiumban laknia. Ugyanis bizonyára hallottak már arról, hogy készülök el¬hagyni a fõvárost, és Battonyára költözöm.
- Ugyan már, drága tanárnõ - így apám - a világért sem akarjuk magát terhelni. Igazán nem azért mondta a feleségem az elõbb, hogy maga a fiam személyében egy ekkora koloncot ve¬gyen a nyakába. Tisztában van azzal egyáltalán, hogy micsoda egy vásott kölyök?
- Jaaaj, hát már hogy lenne vásott? Dehogyis vásott - válaszolta Buzuki - Zoli egy nagyon rendes, szerény, szorgalmas, tisztelettudó gyerek, és tegyük hozzá, rendkívül okos és intelli¬gens. A fiúk közül egyedül neki adtam év végére példás magaviseleti meg szorgalmi osztály¬zatot, pedig a volt osztályom huszonöt gyereke közül tizenöt fiú van, csak a maradék tíz a lány. Egyedüli hibájának a túlzott félszeg¬ségét tartom.
Apám ekkor hirtelen témát váltott:
- Milyen nagy kár - mondta - hogy jövõre már nem Valika lesz a fiamék osztályfõnöke...
- Hát - felelte Buzuki - ez az élet rendje. Én is nagyon-nagyon sajnálom, hogy már nem fogom taní¬tani õket, de hát Istenem, a gyerekek felcseperednek, mi, felnõttek pedig megöreg¬szünk.
- Tanárnõ, jól hallottuk az elõbb, hogy itt tetszik hagyni a fõvárost? - kapcsolódott bele a beszélge¬tésbe anyám is - Tényleg el tetszik költözni Battonyára?
- Tényleg - felelte a tanárnõ - ugyanis ott, a Jókai általános iskolában nyugdíjazás miatt megürese¬dett az egyik igazgatóhelyettesi állás. A pártbizottság pedig engem kért fel, hogy vállaljam el. Mi sem termé¬szetesebb, hogy azonnal igent mondtam. Annál is inkább, mivel ott kapok egy három szoba össz¬komfor¬tos szolgálati lakást, így nem kell tovább volt férjem laká¬sának kisebbik szobájában mindössze hét négy¬zetméteren nyomorognom, ráadásul vele egy fedél alatt. Akkor lássam õt, amikor a hátam köze¬pét tükör nélkül. Ezenkívül az itteni fizeté¬semnek ötszáz forint híján pont a dupláját fogom kapni. Ugye, hogy az én helyemben maguk sem döntöttek volna másképp?
- Teljes mértékben megértem magát, Valika – válaszolta apám, majd elõvette cigarettás dózniját, és Buzuki felé nyújtotta, miközben saját magának is kivett egy szálat – megkínálha¬tom-e egy mentolos Szofival?
- Igazán kedves, de nem dohányzom – hárította el apám kínálását Buzuki mosolyogva – ránézni sem bírok. Ugyan tizenhárom éves kislány koromban megpróbáltam, de olyan rosszul lettem tõle, hogy meg¬fogadtam: soha többet egy slukkot sem.
- Hát, kedves tanárnõ, tiszta szívbõl kívánjuk, hogy érezze magát Battonyán nagyon, de nagyon jól. És hadd kívánjunk még sok-sok szerencsét az új beosztásához is.
- Ó, nagyon szépen köszönöm - mosolyodott el Buzuki - már folyamatban van az átköltö¬zésem. Igaz, még nincs teljesen berendezve az új lakás, hiszen itt, Pesten is van még jócskán teendõm, arra azonban már untig elég, hogy Zolit magammal vigyem Battonyára nemcsak addig, amíg maguk az NDK-ban nya¬ralnak, de akár a leendõ középiskolás idõszak négy évére is. Legalább lesz a Zoli gyerek személyé¬ben egy fiam.
Persze, minthogy én is ott voltam anyámék mellett, természetes, hogy minden szót hallot¬tam. Hirte¬len nem is tudtam eldönteni, hogy most örüljek-e ennek, vagy döbbenjek le tõle.
- Nos, Zolikám - túrt bele Vali néni kedves-játékosan a hajamba - volna-e kedved ahhoz, hogy a to¬vábbiakban az én fiam legyél? Ha igen, megyünk együtt Battonyára világot látni. Ha jól tudom, ott még soha nem voltál, ugye?
- Hááát, nem is tudom...
- Jól gondold meg, Zolikám! Négy évre az én fiam lennél! - felelte tréfásan Buzuki.
Ekkor olyasféle ábrázattal néztem anyámékra, mint aki tanácsot kér, ám ahhoz már nincs elég bátor¬sága, hogy ezt ki is mondja.
- Ezt, kisfiam, egyedül neked kell eldönteni - szólt ekkor apám - mi elengedünk téged Vali nénivel.
Következõ kérdését Buzukinak tette fel:
- És mikor indulnának? Már azért kérdem, mert mi mához egy hétre a Ferihegyi repülõtér¬rõl.
- Kitûnõ. Ha nem volna kifogásuk ellene, én már holnap reggel vinném Zolit, a fél nyolcas gyorssal a Nyugatiból. Úgyhogy, Zolikám, leszel szíves korán lefeküdni, mert holnap reggel pontosan hétre vár¬lak a Nyugati pályaudvaron a fõbejárat elõtt. Anyukához-apukához pedig az lenne a kérésem, hogy amint hazaérnek, rögtön kezdjenek el Zolinak legalább három heti cuccot összepakolni. Uzsonnára ne legyen gondjuk, a fiú már arra is az én vendégem, azt már én szeretném neki elkészíteni... Nos, Zoli¬kám, szere¬ted-e a füstölt pulykacombot? Azt fogok magunknak csomagolni vajas zsemlével, kocka¬sajttal, meg zöld¬paprikával. De csomagolni fogok egy kis édes száraz rágcsálni valót is. Mit szólnál egy kis Pilóta kekszhez, hm?
- Hááát - feleltem még mindig elég bátortalanul - szeretem. A Pilóta kekszet is.
- Inni valónak mit vegyek?
- Egy kis kólát, ha lehet.
- Jó, Zolikám, legyen kóla.
- Jaj, drága tanárnõ, nagyon szépen köszönjük a kedvességét... Hirtelen nem is tudjuk, ho¬gyan vi¬szo¬nozzuk.
- Ugyan már, szóra sem érdemes. Nos, Zolikám, akkor, viszlát holnap reggel hétkor. Aludj jól, szia!
- Csókolom, Valika néni!
***
Az izgalomtól egész éjszaka nem tudtam aludni, csak jobbra-balra forgolódtam az ágyamban. Milyen lesz vajon négy kerek esztendõn át volt osztályfõnökömnek, egyszersmind orosztaná¬romnak, Buzukinak, azaz a szép Vali néninek a vendége lenni? Milyen lesz hosszú idõre nála lakni? Nem lesz-e honvágyam?
Nos, másnap reggel anyámék, két alaposan megtömött bõrönddel felpakolva kísértek ki a Nyuga¬tiba. Szívem szinte a torkomban dobogott az izgalomtól, részben amiatt, hogy életemen elõször nem velük, hanem egy idegennel - már amennyiben Buzukit idegennek kell tekinteni - utazom, ráadásul meglehetõ¬sen hosszú idõre. Részben pedig amiatt, hogy Vali néni két héttel ezelõtt még szigorú tanár¬ként feletetett engem oroszból (egyébként négyest adott), most pedig szinte máris anyámként, de leg¬alábbis nõvé¬rem¬ként foglal¬kozik velem. Szerencsére, nem kellett túl sokat keresgélnünk, Valika néni már csakugyan várt minket a pályaudvari csarnok fõbejáratánál. Csinos, ujjatlan blúz, térden felül érõ, leheletkönnyû széles, fodros szoknya volt rajta, lábán pedig mezítlábra felvett fekete, félmagas sarkú, formás, zárt cipõ ékeske¬dett.
- Zdrávsztvujtye, továris prepodavátyelnyica - üdvözöltem bátortalanul immáron csak volt osz¬tály¬fõ¬nö¬kö¬met oroszul, úgy, ahogy órán tanította.
- Dobrüj utro, moj Zolika! - viszonozta szintén oroszul, majd magyarul folytatta - Látom, még vaká¬cióban sem felejtesz el oroszul. Igazán nagyon örülök neki. De annak is, hogy most is épp olyan pontos vagy, mint amikor iskolába jössz. Na látod, csak így tovább. Csak egyva¬lamit árulj el nekem: mitõl vagy ennyire izgatott? Hidd el, nem eszem szép fiúkat. Ne félj semmit, úgy fogok rád vigyázni, mintha a saját fiam, vagy a kisöcsém lennél, és ugyanúgy foglak szeretni téged. Sõt, azt is megígérem neked, hogy míg nálam leszel Battonyán, igyek¬szem belõled az eddigi bátortalan kisfiúból igazi férfit faragni.
Majd elmosolyodott, s jobbról-balról megpuszilta arcomat.
- Jóreggelt, tanárnõ - nyújtotta kezét anyám mosolyogva - aztán meg ne bánja, hogy ezt a haszonta¬lan kölyköt négy kemény esztendõre a nyakába vette!
Úgy szüleim, mint Valika néni elmosolyodtak.
Közben megszólalt a jellegzetes MÁV-dallamkürt, majd a hangosbemondó: „Beszállás a hét óra harminc perckor Battonya felé induló sebesvonatba! A sebesvonat menetrend szerint csak Budapest-Zugló, Kõ¬bánya-Kispest, Monor, Albertirsa, Cegléd, Abony, Szolnok, Szajol, Tiszatenyõ, Mart¬fû, Szen¬tes, Szar¬vas, Gyoma, Endrõd, és Békéscsaba állomásokon áll meg!”
- Hát - köszöntek el tõlem szüleim - akkor érezd magad nagyon, de nagyon jól, drága kis¬fiam! Majd küldünk neked egy szép képeslapot Németországból, és hozunk neked valami szépet. Valika néninek pedig tessék szépen szót fogadni, az õ szava annyi, mintha mi monda¬nánk, jó?

II.

Érzékeny búcsú után felszálltunk a vonatra. Képzeljétek, Buzuki volt annyira rendes ve¬lem, hogy elsõ osztályra váltott jegyet! Így hát mi sem természetesebb, hogy végig, az egész úton egymagunk vol¬tunk a fülkében az amúgy sem éppen túlzsúfolt vonaton. A kalauz már Cegléd elõtt lekezelte a jegyün¬ket. Hogy kevésbé unalmasan teljen a hosszú uta¬zás, beszélgettünk, de teljesen általános dolgokról. És már elhagytuk Szajolt is, amikor ké¬nyelmesen elmajszolgat¬tuk a Buzuki-csomagolta uzsonnát. Ekkor kezd¬tem egy kissé elpil¬ledni, így hátradõltem a kényelmes fotelülésben, sõt el is aludtam a ringatódzó rázkó¬dás kö¬vetkeztében.
Nem emlékszem már, hogy mennyit aludhattam. Az azonban bizonyos, hogy különös do¬logra éb¬red¬tem: amikor szememet ismét kinyitottam, már nem a fotelülésben ültem, hanem - képzeljétek - Buzuki ölében, mégpedig térdein keresztben, aki arcomat, kezeimet, és comb¬jaimat felváltva finoman cirógatta, lábaival, rajta velem, eközben lágy, ringató mozdulatokat tett, arcomra meg a nyakamba pedig apró, pici puszikákat lehelt! Egyszerûen nem tudtam mire vélni a dolgot! Miért ültetett az ölébe, mikor már rég nem vagyok kisgyerek? Miért rin¬gat engem, mint valami bölcsõdés kisbabát? Pláne: miért puszilgatja, meg simogatja folyton a nyakamat meg az arcomat? A kezeimrõl és a combjaimról nem is beszélve. Hiszen, addig rendben is volna, hogy, mint már mondta, ez alatt a négy év alatt ugyanúgy fog engem is sze¬retni, mint a saját, édes gyerekeit, de azt még kamaszodó fejjel is megérez¬tem, hogy ez nem pusztán egy gyerek iránt érzett anyai vagy idõsebb testvéri jellegû szeretet, hanem valami egészen más. Annál jóval több... Továbbá nem volt világos számomra az sem, vajon, mi lehet az oka annak, hogy dagadozni kezd a fütyim? Ám, mielõtt erre rákérdeztem volna tõle, meg¬elõzvén engem, így szólt:
- Kicsi Zolikám... mint tudod, erre a négy évre az én drága kicsi fiam lettél... Tudod, min¬dig is sze¬ret¬tem volna, ha van egy ilyen fiam, amilyen te... Így most azzal, hogy most az ölembe ültettelek, ezt a szeretetet igyekszem Rajtad pótolni.
Számomra akkor, kamaszodó fejjel, épp\' hogy csak kiserkenõ bajusszal, meg mutáló hang¬gal ez a magyarázat egész elfogadhatónak tûnt, és ezzel napirendre is tértem volna a dolog felett, ha Buzuki kis¬vártatva nem kérdezett volna tõlem valamit.
- Zolikám! Emlékszel-e még arra, amikor az utolsó osztályfõnöki órák egyikén beszélget¬tünk a fiúk-lányok, illetve a nõk-férfiak közötti kapcsolatról?
- Miért kérdi ezt tõlem Valika néni? - kérdeztem vissza.
- Pusztán azért, mert már elég régóta figyellek téged. És elég sokszor láttam rajtad, de most, jelen pillanatban is látom az arcodon, hogy valami nagyon kikívánkozik belõled, de ott az egész osztály színe elõtt nem akartál, vagy talán nem mertél róla beszélni...
Persze, sejtettem azonnal, mire akar kitérni. Kissé ijedten válaszoltam.
- De... Valika néni, kérem... igazán, nincs nekem az égvilágon semmi problémám.
- Naaa... ezt úgysem hiszem el. Igazán mondd már el nekem.
No, barátaim, gondoltam, most aztán itt a vég. Ha most mindent elmesélek, esetleg bepipul és a leg¬közelebbi állomáson leszáll velem, és legjobb esetben is azonnal hazavisz engem anyámékhoz. Ám sze¬rencsére nem ez történt, bár ennek ellenére sem mertem még megnyik¬kanni sem. Buzuki azonban nem tágított. Tovább firtatta:
- De igenis van. Ha azt hiszed, hogy nem látom rajtad, nagyon tévedsz. Úgyhogy mondjad egész nyu¬godtan. Biztosítalak, hogy ebbõl részemrõl semmi bajod nem lesz, épp ellenkezõ¬leg: ha tövirõl he¬gyire mindent elmondasz nekem arról, ami a szívedet-lelkedet nyomja, ott segítelek benne, ahol csak tudlak. Ezt ünnepélyesen megígérem neked.
És, mintegy bátorítás gyanánt, hirtelen a szájamra (!) adott egy pici puszit. Én pedig dön¬töttem: lesz, ami lesz, mindent kipakolok. Belekezdtem abba, ami már hetek óta nyomasztott:
- Tetszik tudni, hiába... tetszik nálam jóval idõsebb lenni... Jaj, úgy szégyellem...
Nem mertem tovább folytatni. Vali néni azonban nem kegyelmezett, s mosolyogva, arco¬mat ciró¬gatva bíztatott:
- Nooo! Csak bátran! Ne félj semmitõl, mondjad egész nyugodtan! Szóval akkor mi is az a „hi¬ába”?
- Hiába tetszik nálam jóval idõsebb lenni, Valika néni akkor is nagyon tetszik nekem, mert Valika néni nagyon szép! - vágtam ki végül, mindent egy lapra feltéve, fikarsznyit sem gon¬dolva arra, hogy ennek számomra esetleg igen kellemetlen következményei lehetnek.
- Ahá! Értem már - csapott számomra váratlanul a dolgok közepébe - ha jól sejtem, neked szexuális problémáid vannak, de nincs, akin levezesd. Azért pedig érezd magadat nagyon megdicsérve, hogy en¬gem szépnek látsz. És azt is vedd tudomásul, hogy ennek én nagyon örülök, és nagyon jól esett tõled.
Én kis tudatlan, tapasztalatlan suhanc, félénk, csíkhaj kölyök, ugyan-vajon honnan is tud¬hattam volna akkori eszemmel, hogy ez tulajdonképpen már nem egyéb, mint nyílt felhívás táncra?
- ...Mi az, hogy „szexuális”? - kérdeztem naivan.
Vali néni révült, ábrándozóan mosolygó arccal válaszolt, hatalmasat sóhajtva:
- Az egy csodálatos dolog. Tudod, rendes körülmények között fiúknak-férfiaknak is, lá¬nyoknak-nõk¬nek is, igen nagy örömet okoz. A szexualitás nem egyéb, mint férfi és nõ egy¬mással való testi kap¬cso¬lata.
Persze, nekem, mint félig még gyereknek, halvány fogalmam nem volt még arról sem, mi az, hogy testi kapcsolat. Buzuki ekkor csakugyan elmagyarázott nekem róla mindent, még¬hozzá a lehetõ legna¬gyobb részletességgel, úgy, hogy én is, mint kamasz, teljes egészében megértsem.
- Ha akarod, kicsi Zolikám, erre is nagyon szívesen megtanítalak, nemcsak az orosz nyelvre - majd hirtelen a nadrágomra nézett, s így folytatta - látom, a lehetõ legjobb úton vagy ahhoz, hogy velem min¬dent elsajátíts, ami ezzel kapcsolatos.
Ugyanis észrevette, hogy az ölében ülve, meg a finom simogatások és a finom, pici puszikák hatá¬sára kukim intenzív ágaskodásba kezdett.
- Mit kellene tennem? - kérdeztem.
- Nos, mindenekelõtt, ha megkérhetnélek, te is simogass engem. Kezdd, mondjuk az arco¬mon.
- Jaj...nem merem... Félek, hogy ezért pofon tetszik ütni, vagy a kezemre vágni egy hatal¬masat...
Buzuki erre egy akkorát kacagott, méghozzá olyan õszinte, tiszta szívbõl jövõt, hogy szinte csen¬gett belé az egész fülke:
- Hahhahaha, te kis csacsi! Hát miért ütnélek pofon téged, mondjad? Pont téged. Hiszen nem bán¬tot¬tál te engem egy ujjal sem! Jaj, Istenkém, olyan butácska vagy, hogy valami elké¬pesztõ! Úgyhogy ezt a szamárságot egyszer és mindenkorra verd ki a fejedbõl. Éppen ellen¬kezõleg: nemhogy nem üt¬nélek sem pofon, sem a kezedre, sõt, inkább kimondottan örülnék neki!
Vali néni jókedvét látva ugyan kezdtem kissé megnyugodni, de még mindig voltak fenn¬tartá¬saim. Bá¬tortalanul felemeltem hát jobb kezemet, s ügyetlenül megsimogattam Buzuki arcát.
- Jaj, Zoli, Zoli - csóválta fejét - ez így nem lesz jó. Nem igaz, hogy ennyire ügyetlen le¬gyél.
Azzal kezével megfogta az én kezemet, majd finoman odahúzta arcához, s finoman moz¬gatta hol az egyik, hol a másik oldalon.
- Szóval... valahogy így... csak egy kissé bátrabban...! Nooo...! Ne félj, nem haraplak meg...! Nyu¬god¬tan, ha mondom...! Ííígy ni... Most próbáld egyedül...!
Ekkor észrevettem Buzukin, hogy mintha mélyebb, de szaporább volna a légzése. De õszintén be¬val¬lom, fogalmam sem volt, hogy minek tulajdonítsam a dolgot; csak mereven néztem szép, nagy, fekete szemébe. Kukim persze változatlanul hatalmas volt (azt is elárulom Nektek, hogy akkoriban, én, mint épp hogy csak kamaszodó kis suhanc, addig soha életemben nem láttam kukimat merevedett álla¬potban, tehát fogalmam sem volt, mekkorára nõhetett). Egy bizonyos: nagyon, de nagyon jó érzés volt, amely a finom, pici csókocskák hatására csak fokozódott. Vali néninek szót fogadva ekkor egy¬magam, az õ se¬gítsége nélkül kezdtem a tõ¬lem telhetõ lehetõ legfinomabban cirógatni arcát. Õ pedig elégedetten nyug¬tázta:
- Na látod, te édes kis csacsi... ugye, hogy megy... ugye, hogy nem is olyan nehéz... ha a lányokkal is így fogod majd csinálni, meglátod, sikereid lesznek... Bár én azt hiszem, hogy ha majd otthon keze¬lésbe veszlek, utánam aligha lesz kedved más lányok, illetve nõk után ka¬csintgatni...
- Hogyhogy kezelésbe tetszik venni engem, Valika néni? - kérdeztem döbbenten.
- Majd meglátod, édesem. Mindent a maga idejében! Meglepetés! Azt elõrebocsátom, hogy na¬gyon fogsz neki örülni - csapott meg forró lehelete, ahogy hamiskásan mosolygott, s újabb puszit kap¬tam tõle, ezúttal a szájamra.
Közben kigombolta ingemen az egyik gombot, egyik kezével benyúlt, s rövidesen mell¬bimbómon kalandozott vele. Mi sem természetesebb, hogy az a bizonyos jó érzés tovább fo¬kozódott bennem, majd pedig ösztönösen feljebb húzódtam Buzuki ölében, aki idõközben egyik lábát kiemelte cipõjébõl, hogy azt számomra is látni engedje; a másikkal pedig, amelyi¬ken rajta hagyta a cipõt, enyhe kopo¬gásba kez¬dett, ami olyasféle érzést keltett bennem, mintha ölében hintáztatna engem. Persze ágaskodó kukim im¬már Buzuki hasát dörgölte. Ekkor ismét megszólalt:
- Lááátod... így már sokkal jobb... most pedig mi lenne, ha Te is megkeresnéd...
Ám ekkor ahelyett, hogy befejezte volna mondandóját, hirtelen letolt az ölébõl maga mellé az ülésre, s visszalépett cipõjébe.
- Hamar gombolkozzál be...! Itt a kalauz!
És csakugyan a kalauz volt. Azért jött, hogy minden utast, többek között minket is, Battonyához kö¬zeledvén, figyelmeztessen a leszálláshoz való készülõdésre.
- Battonya, végállomás következik!
- Köszönjük szépen - válaszolta Buzuki mindkettõnk nevében.
A következõket már félig sajátmagának, félig nekem mondta, méghozzá elég bosszúsan:
- Az ördög vinné el... na, sebaj, Zolikám, majd otthon folytatjuk.
Ezzel majdnem napirendre is tértem volna a dolgok felett, ha még mindig nem éreztem volna ma¬gamban azt a csodálatos érzést, amely Buzuki ölében ülve kerített a hatalmába. Csakhogy akkor foko¬za¬tosan magasabbra hágott bennem, most viszont egyre lejjebb és lej¬jebb lohadt, fütyimmel együtt. Ki¬csit kellemetlenül éreztem magamat, feltételezem, azért, mert valami csodálatosan jó, addig általam még soha át nem érzett dolog nem következett be.
***
Bizony, mindketten - különösen én - meglehetõsen el voltunk fáradva a hosszú utazástól. Buzuki volt olyan rendes velem, hogy a nehezebbik bõröndömet felvette a kezébe sajátja mellé. A vasútál¬lomásból kifelé jövet, útban a buszmegállóhoz megfigyeltem, hogy szép, mo¬dern autók - Suzukik, Peu¬geot-ok, Volkswagenek, stb. parkolnak taxi gyanánt az állomás elõtti téren, de képzeljétek, láttam né¬hány egylo¬vas konfliskocsikat is!
- Hát, Zolikám, pechhünk van. Ugyanis a busz sajnos, most ment el az orrunk elõtt. Fél órát kellene a következõre várnunk - mondta - de eléggé fáradt vagyok ahhoz, hogy három nehéz bõrönddel gyalog menjünk. A taxi pedig elég drága, hatvan forintról indít a mérõszer¬kezet. Mire hazáig vinne minket, úgy meglenne legalább egy ezres, mint annak a rendje. Pe¬dig nem is kellene túl messzire mennünk, csak három megállónyira, az új lakótelepre. Hanem tudod, mit? Nosztalgiázzunk egy kicsit, és men¬jünk fiá¬kerrel! Ez is van annyira kényelmes, mint a taxi, és kettõnknek nem kerülne nyolcszáz forint¬nál többe. Nos, mit szólsz hozzá? Ül¬tél-e már lovas kocsiban?
- Hááát, ilyenben még nem. De széles, kétlovas, gumikerekû stráfszekéren már igen. Tet¬szik tudni, Molnár nagyapámnak Szolnokon van ilyenje.
- Nos, akkor most fogsz. Jó lesz, kicsim?
- Hát persze - válaszoltam.
Ekkor odacipeltük csomagjainkat a hozzánk legközelebb standoló kocsishoz, aki azonnal készség¬gel elénk sietett, s átvette a nálam lévõ bõröndöt, majd Buzukitól az egyiket:
- Kezitcsókolom, hölgyem, hová tetszenek parancsolni?
- Hát - válaszolta Buzuki - ha nem túl drága, akkor az új lakótelepre mennénk, a Vöröshadsereg tér tíz alá. Mennyibe kerülne a fuvar?
- Kilencszáz forint lenne az egész, asszonyom.
- Megegyeztünk, bátyám - és már nyomta is a pénzt az öreg kezébe, aki felrakta csomag¬jainkat, mi pedig kényelmesen elhelyezkedtünk a kocsi sátra alatti ülésen.
- No, akkor nyeee, Bolygó! Geyr\'ide!
Negyedórás kocsikázás után végre megérkeztünk a lakótelepre. Az öreg volt olyan rendes hozzánk, hogy segített csomagjainkat felvinni a második emeletre, ahol Vali néni lakása volt, aki mindjárt még további száz forint borravalót nyomott az öreg kocsis bácsi kezébe.
- Ugyan, kezitcsókolom, igazán nem kellett volna...
Azzal elköszönt tõlünk, Buzuki pedig elõhalászott ridiküljébõl egy kulcscsomót, majd rö¬vid keres¬gé¬lés után az egyik kulcsot a zárba helyezte, és így szólt:
- Hát, Zolikám, akkor megérkeztünk. Érezd magadat otthon. Most mindenekelõtt lepako¬lunk, én elmegyek vécére meg zuhanyozni, aztán majd megmutatom a szobádat.
Takaros kis lakásban találtuk magunkat, hasonlót ahhoz, mint amilyenben mi lakunk ott¬hon, Pes¬ten, Rákospalotán. Buzukié azonban számomra kissé nagyobbnak tûnt, mint a mienk. Késõbb tudtam meg, hogy csakugyan nagyobb, de csak egy fél szobával, mégpedig azzal, amit nekem szánt erre a négy évre. Buzuki pedig, alighogy lerakta a csomagokat a kezébõl, azonnal benyitott a bejárat melletti bal oldali legelsõ ajtón, ami vécé, de egyszersmind fürdõ¬szoba is volt. Én pedig pár percre egyedül maradva kissé szorongva néztem szét az elõszobá¬ban. Szorongásom csak tovább fokozódott, amikor arra gon¬doltam, amit Valika néni mondott nekem még a vonaton: „majd meglátod!” Úristen, mit kel¬lene meglát¬nom? Mi az ördög lehet az a meglepetés, aminek én nagyon fogok örülni? És fõleg, mikor jön el az ideje? Ám Buzuki hangját már a mosdóból hallottam:
- Zolikám légy szíves, menj be a bejárattal szemben lévõ ajtón, az a nagyszoba, vagyis a nappali. Vidd be a csomagokat, nyisd ki az ablakokat, és helyezd magad kényelembe. Mind¬járt megyek én is, csak letussolok, meg átöltözöm itthoni ruhába.
Miután becipeltem a bõröndöket és ablakot nyitottam, itt is körbejártam tekintetemmel. Gyönyö¬rûen be volt rendezve. Nem is értem, miért beszélt Buzuki még indulás elõtt rendet¬lenségrõl, amikor itt min¬den olyan szép és tiszta. Szép, modern szekrénysor a leghosszabb fal mellett, takaros kis do¬hányzóasz¬tal az ajtó közelében, mellette két csodálatos fotel, négy szép szék és egy csodaklassz ebéd¬lõasztal az ablak felõl. A szekrénysorral átellenben lévõ sarok¬ban pedig a tévé meg a video kapott helyet.
Kisvártatva bejött Buzuki, immár teljesen átöltözve otthoni ruhába. Mezítláb volt, és taka¬ros, tér¬den felül érõ, divatos, virágmintás, kissé áttetszõ otthonka volt rajta.
- Jaj, Zolikám, hát miért nem ültél le még mindig?
- Hááát, azért - feleltem - mert megnéztem a szobát.
- Jól tetted. De most már légy szíves, és helyezd magadat kényelembe, az egyik fotelbe. Megbeszél¬jük, mi is legyen a mai ebédünk.
Mindketten leültünk a dohányzóasztal melletti fotelekbe, egymással szemben. Buzuki úgy foglalt helyet, hogy lábait egymáson keresztbe rakta (késõbb tudtam meg, hogy szándékosan), de úgy, hogy otthonkája kissé szét volt nyílva, így az ember láthatóvá válni sejtette combja tövét, szép, csipkés, piros bugyijának szélét, illetve az onnan kissé kitüremkedõ fekete szõr¬zetet. Mezítelen lábfejét pedig kihívóan meglóbálta.
- Na, Zolikám, akkor légy szíves, és nyilatkozz, mit ebédeljünk? Szereted-e a mákos tész¬tát? Na¬gyon hamar megvan. Vagy inkább menjünk le ide a közeli vendéglõbe? Hiszen eléggé kifárasztott mindket¬tõnket az utazás ahhoz, hogy most neki kezdjünk fõzõcskézni...
- Teljesen mindegy - válaszoltam, majd így folytattam - De szépnek tetszik lenni, Valika néni.
- Hahhaha, de kis kedves vagy. És mi az, ami tetszik neked rajtam, hm?
- Nem tetszik megharagudni, ha megmondom?
- Jaj, de kis buta vagy. Hát miért haragudnék meg? Egész nyugodtan, hiszen most már a kicsi fiam vagy. Nos?
- Hááát... a... lába... Valika néninek...meg a... Jaj, nem merem...
- A lábam? És mi az, ami megtetszett neked rajta?
- Tetszik tudni, ahogy....hm... ahogy...
Nem mertem folytatni, Buzuki azonban nem tágított. Mosolyogva felállt a fotelbõl, odajött hozzám, s ismét megsimogatta az arcomat:
- Nooo. Hogyan is van hát azzal a szép lábammal?
- Ahogy...keresztbe tetszett rakni az elõbb...és...ahogy...meg tetszett lóbálni...meg a bõre is... Olyan... szép Valika néninek, mintha harisnya lenne rajta...
Õ azonban nem érte be ennyivel:
- És még? - kérdezte mosolyogva, arcomra pici puszit adva - Úgy értem, hogy a lábamon kívül.
- Hááát...a...
- Nooo. Bátran, kicsim, ne legyél már olyan félénk! Ne félj, nem eszlek meg érte.
- A Valika néni hátsó része - vágtam rá hirtelen, szinte mindent egy lapra feltéve - olyan szép nagy... És...ahogy járni tetszik, olyan klasszul ring ide-oda...
- Jahaahaj, de drága vagy - válaszolta kacarászva - szóval a fenekem is tetszik neked, nem¬csak a lá¬bam? Ugyan miért haragudnék? Nemhogy nem haragszom meg érte, sõt, még örülök is neki, hogy en¬nyire tetszem neked. Tehát, ha jól értettem az elõbb, nem bánod te sem, hogy lemenjünk a vendég¬lõbe, ugye?
- Hát igen. De én még nem vagyok éhes. Nagyon jóllaktam azzal a finom pulykahúsos szendviccsel, amit a vo¬na¬ton ettünk.
- Tulajdonképpen még én sem vagyok éhes. Hanem tudod mit? Akkor most megmutatom a szobá¬dat, és egy kicsit mindketten lepihenünk. Jó? Nos, mit szólsz hozzá?
- Jó - feleltem.
Buzuki ekkor átvitt a kis szobába, ahol az ablak alatt volt egy szép kis kétszemélyes sezlon, rajta puha, csupatoll párnával és egy gyönyörû pehelypaplannal, mellette jobbról is, balról is egy-egy éjjeli¬szekrény, amelyeken szép kis ernyõs lámpák ékeskedtek, a sezlonnal szemben pedig állt egy ruhásszek¬rény.
- Hát akkor - mondta - ez lesz a te szobád. Nos, hogy tetszik?
- Nagyon szép.
- Akkor hát indíts szaporán zuhanyozni, utána gyorsan az ágyba, hogy aludjuk ki magun¬kat egy ki¬csit. Pihenés után lemegyünk az étterembe. Jó lesz?
- Igen!
Azzal kezembe nyomott egy nagyméretû törölközõt, én pedig bevettem magamat a mos¬dóba. Levet¬kõztem anyaszült meztelenre, megeresztettem a melegvizes zuhanyt, majd alááll¬tam. Ám amint eszembe jutottak az elõbb látottak, nevezetesen Buzuki keresztbe rakott lábai és a szétnyílt pongyola, kukim is¬mét hatalmasra nõtt. Most kezdtem csak érezni, hogy amikor ilyesmire gondolok, az összefüg¬gésben van a kukimmal, ennek ellenére nagyon megijedtem. Szentül hittem, hogy ez valami¬féle különle¬ges, rendelle¬nes állapot. Ijedelmem rémületté fo¬kozódott, amikor Buzuki váratlanul be¬nyitott rám a mos¬dóba.
- Jaj! - kiáltottam, majd hirtelen magam elé kaptam a törülközõt, hogy eltakarjam Buzuki elõl égbe meredõ kukimat.
- No! Csak nincs valami baj, hogy így jajgatsz? - kérdezte barátságosan mosolyogva.
Az ijedségtõl úgy remegtem, mint a nyárfalevél, alig jött ki hang a számon.
- Se...se...mmi baj...csak...csak...
- Csak...?
- Úú..úgy szégyellem...
Buzukinak egyetlen pillanatra sem tûnt el a mosoly az arcáról, amikor válaszolt:
- Ó, te kis csacsi...neked aztán éppen nincs mit szégyellned. Sõt, én a helyedben inkább büszke len¬nék arra, amit most elõlem takargatni akarsz. Hidd el kicsim, én nagyon jól tudom, hogy mit nem akarsz, amit én meglássak. De ha ennyire zavarban vagy, akkor nem is hábor¬gatlak to¬vább, már megyek is kifelé innét. Ha kész vagy, légy szíves, gyere be a kis szobába, ott leszek én is, és majd min¬dent meg¬beszélünk. Többek között azt is, ami a vonaton történt köztünk. Jó?
Tudjátok, hogy van, az elõbbi eseményeket szégyelltem is, kissé féltem is Buzukitól, de egyszer¬smind kíváncsi is voltam, miként fognak a dolgok a továbbiakban alakulni. Igyekez¬tem hát szaporán megtöröl¬közni, majd magamra kaptam kedvenc fürdõköpenyemet, s benyi¬tottam a kis szobába.

III.

A döbbenettõl se köpni, se nyelni nem tudtam; hirtelenjében arra sem jöttem rá, hogy most mit kel¬lene tennem, annak dacára, hogy a kukim akkorára nõtt, mint egy gyõztes szerelmi zászlórúd. Most mi az ördögöt csináljak? Öltözzek fel a lehetõ leggyorsab¬ban, pontosabban, hirtelen kapkodjam ma¬gamra a ruháimat, kapjam fel a még mindig ki nem pakolt bõröndjei¬met (amibõl csak a fürdõköpe¬nyemet vettem ki), és lóhalálába\' elfussak innét, mindegy, bár¬hová? Csak álltam a kis szoba ajtajában földbegyökere¬zett lábakkal, meg sem tudtam nyik¬kanni, meg sem mertem mozdulni, szívem pedig a torkomban dobo¬gott. Buzuki ugyanis csak¬ugyan ott volt. Keresztbe vetett lábakkal ült a díványon, kezeivel támasztva ma¬gát - de szinte anyaszült meztelenül! Mindössze lábán ékeskedett egy formás, csinos, magas-tû¬sarkú, fekete, zárt körömcipõ, amely nem volt azonos azzal, amiben utazott; ez annál sokkal szexisebb¬nek hatott. Arcá¬ról persze egyetlen másodpercre sem tûnt el a mosoly. Bizony, bará¬taim, mi taga¬dás, életemben elõször épp ekkor láttam meg a NÕT! És ahelyett, hogy örültem volna ennek, hirtelen, mint¬egy reflexsze¬rûen az arcomhoz kaptam a kezemet, és hátat fordí¬tottam Buzukinak. Aki, ha ezt szánta annak a bizo¬nyos meg¬lepetésnek, talán túlságosan is jól sikerült neki.
- Jaj! Ne...nem...nézek...oda.. - dadogtam ijedten - i...inkább... most ki...kimegyek, és...te... tessék csak... nyu... nyugodtan... felöltözni...
Persze, Vali néni sem maradt adós a válasszal, miközben, keresztbe vetett lábát, és azon cipõjét izga¬tóan lóbálgatva, arcáról egyetlen másodpercre sem tûnt el a mosoly:
- Édes kicsi butuskám...ugyan, mitõl rémültél meg ennyire, mondjad? Csak nem attól, hogy ruhátla¬nul látsz engem? Soha nem láttál még meztelen nõt?
- Lá...láttam, de csak képen.
- Most legalább itt a ragyogó alkalom, hogy lássál a valóságban is. De kár így megijedned, nem eszem én helyes fiúkat. Csak azt ne mondd, hogy nem tetszem neked, mert úgysem hin¬ném el.
- De...i...igen - dadogtam még mindig megrémülve - te...tetszik nekem Valika néni, hiszen már mo...mondtam... De...miért...tetszett levetkõzni meztelenre?
- Jaj, te drága kis csacska gyerek, hát ugyan-vajon miért vetkõztem volna le? Azért, kicsim, mert most olyasvalamit akarok tenni, olyasmire vágyom, ami mindkettõnket elröpít a menny¬országba, de elsõsor¬ban Tégedet! Vedd úgy, hogy ez a meglepetés. És nemhogy inkább Te is ledobnád azt a fürdõ¬köpenyt magadról, hiszen ez a mennyei érzés csak úgy érhetõ el igazán, ha mindketten meztelenek va¬gyunk. hidd el, hogy neked is nagyon, de nagyon jó lesz, és nem fogod megbánni...!
- De...de...az elõbb azt tetszett mondani, hogy meg..megbeszéljük, ami még...még...a vo¬naton tör¬tént.
- Édes kicsi mókuskám, hát pont ezt akarom! És különben is, ha tetszem neked, akkor meg mi a baj? Mert te nekem nagyon tetszel. Bizony ám, nagyon, de nagyon! Hát nem megígértem neked még a vona¬ton, hogy a szexre is megtanítalak, nemcsak az orosz nyelvre? - mondta.
- De… igen - dadogtam - meg… meg… tetszett ígérni…
Ekkor tettem feléje néhány bátortalan lépést, ám annyi mersz már nem volt bennem, hogy ennél kö¬zelebb menjek, õ pedig így folytatta:
- Miért nem akarsz idejönni hozzám, te...te édes kis szeretnivaló ijedtnyuszika, hm? Mitõl félsz még mindig? Én a helyedben inkább örülnék ennek! Naaa...ülj már le ide mellém, ki¬csim! És ugyan, tedd már meg a kedvemért, hogy leveted a fürdõköpenyedet, hogy végre Te is meztelenül legyél, ne csak én...!. Az olyan csodálatosan klassz volna nekem...! No, várj, mindjárt segítek. Jó?
Azzal felállt, kézen fogott engem, odahúzott, mi több, szinte odavonszolt maga mellé a sezlonra.
- Ííígy, ni, látod - mosolygott, közben játékosan megpaskolta combját - de még jobban örülnék, ha levetnéd azt a fürdõköpenyt, és az ölembe ülnél, kicsim...!
- De...de...én nem igazán...merek odaülni...a Valika néni ölébe..mert úgy szégyellem...
- Ugyan már, kicsim - mondta, közben lesegítette rólam a fürdõköpenyt - mi van azon szé¬gyellni való, hogy az ölembe ülj..? Nooo! Csak bátran! Hiszen tudom, hogy épp úgy vágysz rá te is, mint én...! És ami jól esik mindkettõnknek, azon miért kell szégyenkezni? No ne legyél már ennyire félénk, édes kicsi csacsikám..! Gyere...! Csak egész nyugodtan helyezd magad kényelembe a térdemen...! Attól ne félj, hogy leesel, mert átölellek, magamhoz szorítalak mind a két karommal. Jó? De...e pilla¬nattól kezdve Te is tegezzél engem...és ezentúl neked is hadd legyek egyszerûen csak Vali vagy Valika, ne pedig néni...igazán, annyira zavar, hogy mi most itt szeretgetjük egymást, te meg magázol, „tessék”-ezel, plá¬ne, „néni”-zel engem...
Majd ismét megfogta mindkét kezem, és az ölébe húzott engem, mégpedig ugyanúgy ke¬resztbe a lábain, mint ahogy a vonaton ültem rajtuk.
- Kényelmesen ülsz-e, mókuskám? - kérdezte.
- I...igen... A vonaton is ké...kényelmesen ültem Valika néni ölében.
- El is hiszem. De akkor mindketten fel voltunk ám öltözve, most viszont meztelenek va¬gyunk.
- A...aha...
- No, és milyen érzés meztelenül ülni a meztelen Valika ölében, hm?
- Jó - válaszoltam bátortalanul.
- Na látod, ugye, milyen jó... Nekem is nagyon jó, ám, hogy itt ülsz az ölemben, tudod-e? Eeeez az... úúúgy... Úgy vágytam már rá, és alig vártam, hogy végre, mind a ketten meztele¬nek legyünk.
Ekkor odaültem a két csodaszép combra, Buzuki pedig csakugyan rám fonta mindkét kar¬ját, s teljes egészében magához szorított engem. Hangjában ismét felfedezni véltem azt, amit már a vonaton. Va¬gyis légzése ismét mélyebbnek, egyszersmind szaporábbnak tetszett (hon¬nan is tudhattam volna akkor, ti¬zennégy éves fejjel, hogy ez a felfokozott szexuális vágytól van...?).
- Mondd, szivecském, kicsi szerelmem, nagyon nehezedre esne, ha közben, amíg a comb¬jaimon ülsz, te is átkarolnál engem? Tudod, úgy, ahogy én téged...és most...próbálj rajtam közelebb csúszni...Szeret¬ném é...hé...hé..hérezni drága kis tested minden melegét..! Kíván¬lak...édes kicsi mókus¬kám...nagyon-nagyon és õrültül kí...hi...hivánlak...oho...olya...hahan... csodálatosan jó érzés, hogy most mind a ketten meztelenül vagyunk...ugye, édesem, megcsó¬kolsz engem..?
Szót fogadtam, s egy bátortalan puszit adtam a nõ arcára.
- Ez így nem igazán jó - mondta - ne az arcomra add, hanem a számra. És ez különben sem csók volt, csak puszi. Most akkor megmutatom neked, hogy kell, jó?
Majd száját az én számra tapasztotta, nyelvével pedig lágyan körözni kezdett benne. Az a bizonyos csodálatos érzés pedig e nyelves hatására még tovább fokozódott bennem.
- Látod, kicsim, valahogy így. Most akkor Te következel. Tudod, ahogy én csináltam Ne¬ked az elõbb, jó? Tapaszd a szájacskádat az én számra, és nyújtsd bele a nyelvecskédet olyan mélyen, amen¬nyire csak bírod. És forgasd is benne, körbe-körbe. Az lesz ám az igazi csók!
Mi sem természetesebb, hogy megtettem, méghozzá immár egy csepp félelem vagy szo¬rongás nél¬kül.
- Ez az… látod, ez már tényleg csók volt. Nagyon ügyes vagy!
Õ pedig ezután apró, pici puszikákat lehelt a nyakamba, majd így folytatta:
- Jaj...olyan jó, hogy itt vagy velem...látod, most még a ruha sem áll közénk, mint a vona¬ton...egy kis kedvet csinálok neked... Most, hogy itt csücsülsz az ölemben, egy kicsit lova¬goltatni foglak, jó...? Nooo!!! Csak bátran...! Ne félj, nem vagy egy cseppet sem nehéz...! Te most ne törõdj semmi mással, csak szépen csukd be a szemecskédet, és próbálj ellazulni, en¬gem szorosan átölelve, velem egybeol¬vadva átadni magadat a gyönyörnek...jó?
Gyerekek, az egyszerûen több volt, mint csodálatos, ahogy Buzuki engem elkezdett a combjain, il¬letve a térdén hintáztatni, lovagoltatni, mint valami óvodás kisfiút, és olybá tûnt, hogy egyáltalán nem vagyok neki nehéz. Gyönyörû lábait, hogy azt számomra is sejthetõvé tegye, félig kiemelte körömci¬põ¬jébõl, miközben a cipõ tûsarkának lágy, kocogó hangja mint¬egy andalító muzsikaként hatott füle¬imre: „kip-kopp-kipikopp, kipi-kopi-kipi-kopp!”. Immár végérvényesen megbizonyosodtam róla, hogy Vali né¬ni, uram bocsá\', Vali, egyaránt akar mindkettõnknek örömet szerezni.
Szóval, itt ülök hát Buzuki ölében, egymást szorosan átölelve, miközben minden porciká¬mat átha¬totta a nõ testének mennyei illata, amelyben ugyan volt egy kevés izzadtságszag is, ám ez nemhogy nem za¬vart engem, de az illatos nõi dezodorral keveredve izgalmamat a vég¬letekig fokozta. Behuny¬tam a sze¬memet, hogy Valikának szót fogadva, ellazítsam magam, és minél jobban átadjam magam a gyönyör¬nek. Ez az ellazulás szerencsére annyira jól sikerült, hogy az ébrenlét és az álom határán lévõ, boldog, majd¬hogynem önkívületi állapotba kerül¬tem, amelyben számomra ez a mozgás, ahogy Vali a térdeit mozgatta velem, már szinte nem is fel-le irányú hintamozgás volt, hanem olyanná vált, mintha valami boldog, könnyed, súly¬talan repülés lett volna, miközben a nõ mellbimbói csiklandozták teste¬met. Ami¬kor mind¬ezt, amelyet, mintegy rendkívül kellemes, izgalmas, belsõ csiklandozó érzést, még a gyomrom¬ban, ha¬samban is a magaménak tudhatom! Kicsi koromban volt hasonló élményben részem hintázás meg libikó¬kázás közben. Hintázom, repülök, hintázom, repülök... „kip-kopp-kipikopp, kipi-kopi-kipi-kopp! Kip-kopp-kipikopp, kipi-kopi-kipi-kopp!” Közben forró lehele¬tét éreztem hol arcomon, hol nya¬kamon, amint a cipõsarkak lágy kopogása mellett egy izgató kis mondókát is hallottam tõle:
- Hóc-hóc-katona, ket-ten ü-lünk a ló-ra, há-ro-man a csi-kó-ra. Gyí, te paci, gyí te ló, gyí, te paci, gyí te ló...! Csücs-csücs ölibe, csü-csi Va-li ö-li-be, csücsi-csücsi ölibe, ide, Vali ölibe...!
Vali egyszer csak váratlanul megállt lovagoltatásommal, mert megkért, hogy üljek vele szemben. Mikor ez megtörtént, ismét elkezdett engem lovagoltatni, de már sokkal szaporáb¬ban, mint az imént. Közben hallottam-láttam, amint cipõjét lerúgja lábáról. Már kérnie sem kellett, mert, miután már Valika is mezítláb volt, lábaimat automatikusan az õ lábaira helyez¬tem. Lovagoltató mondókája is élénkebbnek tûnt:
- Hóc-hóc-katona, ket-ten ü-lünk a ló-ra, há-ro-man a csi-kó-ra. Gyí, te paci, gyí te ló, gyí, te paci, gyí te ló...! Csücs-csücs ölibe, csü-csi Va-li ö-li-be, csücsi-csücsi ölibe, ide, Vali ölibe...!
Egyszer csak minden átmenet nélkül megállt. Ismét szájon csókolt, de úgy, hogy nyelvét szinte tövig mélyesztette a számba. Hangja tele kéjes nyögdécselésekkel, lihegésekkel:
- Fe..he..rikém...látod... így kell ezt, ahogy én csináltam neked... Akkor most te követke¬zel... Csó¬kolj... Csókolj... csó...hó...hókolj...! Íííígy..! Ez az...nagyon jó...! Ugye, megteszed, hogy közben, amíg csókolgatsz engem, finoman, gyengéden simogatod a mellemet meg a co..ho...hombomat? Tudod... úgy...ahogy én simogatlak...té...hé...hé...ged. És nagyon szé¬pen...ké...hérlek...tegezzél már engem!
Mi sem természetesebb, hogy megtettem, amire kért, õ pedig lassú, vontatott, vágyakozó hangon folytatta tovább:
- Most...! Nagyon jó, nagyon ügyes vagy...! De egy kicsit talán még finomabban, ha le¬het...
- Hogyan akarod? - kérdeztem, egész ismeretségünk során elsõ alkalommal immár tege¬zõdve.
- Épp, hogy csak értesd a kezedet a combomhoz... vagy ahhoz a testrészemhez, amit éppen simo¬gatsz...te drága...Mi lenne, ha közben játékosan, finoman beletúrnál a szõrzetembe, hm?
Én, a kis naiv, honnan is tudhattam volna, hogy miféle szõrzetre gondol. Fogtam hát ma¬gamat, s tenyeremmel kissé összekócoltam a haját.
- Ez is nagyon jó volt, de nem erre gondoltam.
Azzal ismét megfogta kezemet, és szeméremnyílásához irányította:
- Itt, te kis drága... Úúúúgy... é..éhén.. ezt a szõrzetet... értettem, nem a hajamat... Mert itt is van ám szõrzet...! Tudod, ez itt az én puncim, ahol mindjárt találsz egy pici nyelvecskét...! Gyere, keressük meg együtt...! Az lesz majd a csiklóm...! Most naha...ha..hagyon jó...! Érzed-e már ujjacskáddal...? Tudod, neked, mint férfinak, kukija van, nekem, mint nõnek pedig pun¬cim meg csiklóm...az is meg tud ám nõni, ha játszadoznak vele, nemcsak a te imádnivaló, édes kicsi kukicád! És amikor a kuki behatol a punciba, mind a kettõ sikamlóssá, nedvessé válik, közben egyre jobb és jobb lesz a férfinek is, meg a nõnek is. Ha pedig az aktus közben a lehetõ legjobb lesz mindkettõnek, a férfi kukija egy jó nagyot spriccel a nõ puncikájába, de a nõ is ráspriccel a férfi kukijára. Ezt a nagyon-nagyon jó csúcs¬érzést úgy hívják, hogy or¬gazmus, magyarul élvezés.
Nem kellett sokat várnom arra, hogy megtaláljam. Alig ért oda a kezem, mutatóujjammal lágyan körözni kezdtem rajta, egyelõre Vali segítségével, aztán pedig magamtól, õ ezalatt pedig erõteljesen, ám mégis gyengéden marokra fogta immár lilára dagadt farkincámat, és lágyan huzigálta rajta a bõrt fel s alá. Persze, én is mind jobban és jobban kezdtem belemele¬gedni életem legeslegelsõ szexjátékába (azóta is büszkeség dagasztja keblemet, hogy pont egykori orosztanárom és osztályfõnököm révén sza¬badultam meg a szüzességtõl), majd így folytattam:
- Ugye, belefurakodhatok a fejemmel a két szép nagy melled közé? Ugye, csókolgathatom õket?
- Hát már hogyne tehetnéd. El is várom tõled. De, ha kérhetnélek, a két érzékeny bimbó¬mat se hagyd már ki...úgy örülnék neki, ha egy kicsit törõdnél velük... és...éhé...hés...megnyalogatnád õket a nyelvecs¬kéddel...megmutatom neked, hogyan, jó...?
Azzal mellbimbóimhoz hajolt, s nyelve hegyével lágyan, lassan körözni kezdett rajtuk hol a bal-, hol a jobb oldalamon.
- Valahogy így...
Ez annyira csodálatos érzés volt, hogy kérlelni kezdtem Valit:
- Jaajjj...nagyon...finom...nagyon klassz...! Szépen kérlek, ne hagyd abba...!
Vali szája azonban ekkor már nem a mellbimbóimon, hanem az én számon mozgott, ahogy forró leheletét érezve válaszolt nekem:
- No és az én cicibimbóimmal ki fog játszadozni? Ki fogja megnyalogatni õket az édes kicsi nyel¬vecskéjével? Ki fogja körbepuszikálgatni õket?
Legalább öt percen keresztül tartott, amíg Buzuki, akarom mondani, Vali (aki immár az én Valikám) két szép nagy mellét végigcsókolgattam, nem hagyva ki belõle nyelvem hegyével a két cso¬dálatos, lila bimbót sem. Alaposan fel voltunk már spanolva mindketten, amikor Vali egyszer csak váratlanul fino¬man letolt engem az ölébõl.
- Kicsim...most arra kérnélek, feküdj hanyatt a sezlonon, és csukd be a szemecskédet, jó?
- Jó, de miért?
- Meglepetés!
Szót fogadtam. Talán tíz másodperc, ha eltelt közben. Egyszer csak valami kimondhatatlan kelle¬mes, meleg, szinte bódító, kissé szorító, megrészegítõ érzést éreztem kukimon, ami me¬rõben más volt, mint amikor Vali az imént játszadozott vele. Semmihez nem volt hasonlít¬ható; olyasmi, ami egyszerûen leír¬hatatlan volt.
- Lehet!
Mikor kinyitottam szememet, elsõ pillantásom Valire esett, aki combjait szétterpesztve guggolt felet¬tem, de kukimat nem láttam; nem is láthattam, hiszen abból eredt ez a csodálatos érzés, hogy Valikám szépen bevezette szerelemnyílásába. Majd ahogy guggolásból térdeire ereszkedve az arcom¬hoz hajolt, hogy engem közben csókolni tudjon, ébenfekete haja meg gyönyörû, hatalmas mellei lá¬gyan, cirógatóan közrefogták arcomat mindkét oldalról. Valami csodálatos, egyenesen földöntúlian szép látványt nyújtott számomra a felettem guggoló-tér¬delõ mezítelen nõ. Ám arra sem volt már idõm, hogy bármit is szóljak, ugyanis Vali úgy el¬kapta számat a szájával, olyan istenigazából, hogy szinte a szuszt szorította belém. Nyelvét pedig tövig belemélyesztette az én szájamba, miközben lágy, fel-le irányú rugózó mozgásba kezdett rajtam. Ekkorra már minden szorongásom, minden félelmem elmúlt, a továbbiakban immár nem érdekelt semmi, én is átadtam magamat az önfeledt, maradéktalan gyönyö¬röknek, élvezeteknek. Mi¬közben Vali rugózó mozgása rajtam egyre csak gyorsult és gyorsult, kéjes lihegése egyre csak foko¬zódott és fokozódott, kezeimmel amúgy istenigazából belemarkoltam hatal¬mas, húsos, kemény, ruga¬nyos, for¬más tompora mindkét partjába, nem felejtve ki a két csodálatos mellet sem; hatására a nõ szinte felsi¬koltott a kéjtõl. Az a csodálatos, minden ed¬digi, általam átélt minden más földi jót messze fe¬lülmúló élve¬zet természetesen nálam is egyre magasabbra hágott. Együtt lihegtünk, kiáltgattunk, nyög¬décsel¬tünk, csókolgattuk, ha¬rapdáltuk egymást, ott, ahol éppen csak értük.
Hangjaink pedig teljesen összekeveredve töltötték meg az étert, ám fõleg Buzuki hangja do¬minált, aki már nem is rugózott, hanem egyenetlen, de annál szaporább tempót diktálva do¬bálta magát rajtam:
- Hóc-hóc-katona, ketten ülünk a lóra, hóc-hóc-hóccaca, hócca-hócca-hócaca, mar-ko-lászd a fe-ne-kem, mar-ko-lászd a fe-ne-kem, mar-ko-lászd a ci-ci-met, ne...nehhe...sajnáld, mi..hi..hi...ndent bele, jaáajj! Harapdálj...! Ha-ha-harap...dálj...! Csókolj...! Csó...hóóó...kolj...! Ve...he...he..led e..he he..d nagyon...jó...jo..hohoó..legyen..! veled egyszerre akarohoohohk... csahak veled...nem...mással! Spric¬celj...belém..! Jó-jó-nagyon-jó, nagyon- nagyon-nagyon jó..! Hóc-hóc-hóccaca, hóc-ca hóc-ca hóc-caca! Hááh-hááh! Hááá...háhá...háhá...oáháhá...Ah..! ah...! háóáajj....! ah...! AÁÁJÁJÁU-ÁAJJJ!!!!
Soha, soha, de soha többé, míg élek, nem fogom elfelejteni azt a semmihez sem hasonlít¬ható, las¬san már szinte az eszméletvesztés határát érintõ gyönyört, amit tizennégy éves ko¬romban, legelsõ szexélményem, legeslegelsõ igazi orgazmusom alkalmával átéltem; arra pe¬dig különösen büszke va¬gyok, hogy mindezt felsõ tagozatos osztályfõnöknõmmel! Aki en¬gem, kimondottan engem kívánt meg! En¬gem, a diákját! Engem, és csak engem, nem mást! Nyaltuk-faltuk, csókolgattuk, harapdáltuk, marko¬lászgattuk egymást, ott, ahol éppen csak értük.
Édes kábulatomból arra ébredtem, hogy immár lenyugodva, kellemesen kimerülve fek¬szem a sezlo¬non Buzuki karjaiban - egy puha pléd alatt mindketten - aki lágyan simogat, pu¬szilgat engem.
- Na, Zolikám, jó volt? - kérdezte, közben pici puszikát adott szájamra.
- Csodálatos - feleltem - Valika, te igazán, olyan, de olyan klassz nõ vagy...! Ugye, majd lehet még?
- Hát persze, hogy lehet, te kis édes - túrt bele Vali játékosan a hajamba - hisz nekem is nagyon-na¬gyon, de nagyon jól esett. Az pedig külön nagyon jól esik, hogy klassz nõnek ta¬lálsz engem, és en¬nyire tetszem neked. De most egy kicsit elfáradtam. Most inkább pihenjünk egy kicsit, jó? Szundít¬sunk egy keveset, öltözzünk fel szépen, utána menjünk le a vendéglõbe, vagy keressünk magunknak másutt valami vacsorára valót, és ha még ezek után se fáradtál el, lefekvés után megint játszadozhatunk egymással. Nos, mit szólsz hozzá?
- Jó - feleltem - de én még most is szeretnék veled még egy partit, nem csak ebéd után. Annyira jó volt, és annyira repetáznék belõle...
- Vettem észre rajtad a repetázhatnékot. Olyan csodálatosan nagy még mindig az édes kis lomposkád, hogy mi tagadás, bizony, én is újra megkívántam tõled. Tudod mit? Akkor most én fek¬szem hanyatt, te pedig légy szíves, gyere fölém.
Persze, nem kellett mégegyszer mondania. Mire megtettem, amire kért, combjait jó széle¬sen már szét is terpesztette.
- Tudod, kicsim - suttogta fülembe, miközben éreztem, hogy megcsap forró lehelete - mi¬elõtt meg¬kérdeznéd, hogy miért teszem szét...a..lá...hááá...bam...azért, hogy...minél jobban hozzá tudj férni a pun¬cimhoz...hogy...minél jobban belém tudj hatolni azzal az édes kis...kukicáddal...
Ezalatt dákómat marokra fogta, s húzta magához. Rövidesen éreztem, hogy farkincám he¬gye Valika gyönyörszervén köröz, majd tövig benne van a forró, nedves punciban. Ekkor azonban már teljesen át-ölelt engem lábaival, valósággal szo¬rított magához. Valami csodála¬tos, amilyen él¬ményben részem volt.
- És...most...mit tegyek? Hogy csináljam? - kérdeztem.
- Jaj, te kis butuskám, édes kis csacsi gyerek, hát rugózzál rajtam, hiszen az mindkettõnk¬nek na¬gyon de nagyon jó lesz...! Úgy, ahogy az elõbb láttad tõlem, amikor én guggoltam fölötted...! No várj, rög¬vest segítek neked benne.
Azzal átfogta derekamat a lábaival, s egyre szaporább, egyre gyorsabb tempóban lökdöste velük szinte egész testemet magához, miközben egyre jobban és jobban kezdett elönteni a minden gyönyört magasan felülmúló forróság. Kezeim Vali hatalmas melleit kezdték marko¬lászni, akinek lélegzése pedig ismét kez¬dett egyre szaporábbá válni. Hatalmasakat harapdál¬tunk egymásba, õ pedig immár annyira fogott engem gyönyörû, vaskos, formás combjaival, hogy szinte a szuszt kezdte belõlem ki¬szorítani. Nem telt bele két perc, mindketten egyszerre, tizedmásodpercnyi pontossággal jutottunk ismét a legma¬gasabb fokú gyö¬nyör csúcsára:
- Háá..! Háá!Hááá...háhá...háháá...háháhá...háóáajjjj....! Ah..! ah...! ah...! aááájájáuáajjjj!!!!
Jó félóráig tartott, amíg az újabb parti után egymás karjaiban, egymást gyengéden simo¬gatva egy kissé ismét kipihentük magunkat, közben csendben, szótlanul, mosolyogva néztünk egymás szemébe. Ezt a csöndet Vali törte meg:
- Nos, kicsim, ha jól értettem az elõbb, azt mondtad, hogy nagyon tetszik neked a fenekem. Akkor most légy szíves, térdelj fel, és megint csukd be a szemecskédet. Jön az újabb megle¬petés, bizoooony! Meglátod, igazi szex-csemege lesz, mégpedig mindkettõnknek!
Szót fogadtam. Majd amikor Vali ismét azt mondta, hogy „lehet”, elsõ pillantásom a nõ hatalmas, formás fenekére esett, ugyanis fektébõl négykézlábra állt, gyönyörû tomporát pedig felém pucsította. Eközben éreztem, hogy kukim ismét Vali markában pihen, s közeledik a szép nagy popsi felé; rövide¬sen tövig benne is volt. Eleinte lassú, komótos, majd egyre szapo¬rább, egyre vadabb rugózó mozgásba kez¬dett vele kukimon.
Egyáltalán nem kellett sok idõ hozzá, hogy mindketten ismét egyszerre jussunk el a leg¬magasabb fo¬kú gyönyör csúcsára, természetesen immár nemcsak Vali hangja dominált, ha¬nem az enyém is:
- Hóc-hóc-katona, ketten ülünk a lóra, hóc-hóc-hóccaca, hócca-hócca-hócaca, mar-ko-lászd a ci-ci-met, mar-ko-lászd a ci-ci-met, ne...nehhe...sajnáld, mi..hi..hi...ndent bele, jaáajj! Harapdálj...! Ha-ha-harap...dálj...! Ve...he...he..led egy..he...hegy...szerre...akarok é..hélvezni! Élvezz te is...! ahah...! Aka¬rom...hogy...neked...ihihis...nagyon-nagyon-na&#