Egy szerelmi kaland három éjszakája, avagy szex túl az ötvenen - elsõ rész

Egy szerelmi kaland három éjszakája, avagy szex túl az ötvenen – elsõ rész
1. Egy hirdetés és az arra kapott levelek

Barátaim hosszas unszolására, jóllehet, eleinte nem nagyon tetszett a dolog, rászántam magamat, hogy igenis, hirdetek, bár bevallom Nektek õszintén, elég szkeptikus voltam ezzel a hirdetés-históri¬ával kap¬csolatban, nem igazán bíztam benne. De késõbb rájöttem, hogy voltaképpen semmi bajom nem szár¬mazhat belõle. Mert hisz\' mi is lehet a legrosszabb, ami történhet velem ezzel kapcsolatban? Az, hogy egy fia levelet sem kapok, nem ír senki. Na bumm, és akkor mi van? Az égvilágon semmi. Foly¬tatom a maszturbálást egyedül, úgy, ahogy eddig is csináltam. Ha eddig jó volt (nem is akármilyen), miért ne lenne jó ezután is? Hát nem?
Végül is feladtam egy hirdetést a Tutti-Frutti Party c. szexmagazinban, nagyjából az alábbi szöveg¬gel:
\"Bizarr, de nem perverz szex ötven körülieknek. Mások által jóképûnek tartott ötvenkét éves, nõs férfi vagyok, szakállal-bajusszal, s aránylag kis termettel a magam 165 centijével és hat¬vanöt kilójával. Ha Te is ötven körüli, nálam nagyobb termetû, legalább 180 cm magas, nagy seggû, vastag combú, nagy mellû, szõrös puncijú, csinos, és fõleg, dohányzó hölgy vagy, és hozzám hasonlóan Neked is az a leg¬fõbb szexvágyad, hogy egymás elõtt közösen jókat masztur¬bálgatva együtt lovagoljunk el a legmaga¬sabb fokú gyönyör csúcsára, és a szexrõl egymás elõtt tabuk nélkül beszélgessünk, szívesen megismer¬kednék Veled, persze minden kötelezettség nél¬kül. Találkahely szükséges. Perverzióról szó sincs. Anyagiak kizárva! De ne írjanak nemdo¬hányzók sem, õk lehetõleg kíméljenek. Jelige: Feri.\"
Nem telt bele két hét, amikor megjelent a TFP-magazin legfrissebb száma, benne szóról szóra vi¬szontlátva saját hirdetésemet. Mivel szinte száz százalék biztos, hogy az elsõ napokban nem érkezik - nem is igazán érkezhet - semmi, türelemmel vártam további két hetet. Megvallom Nektek õszintén, eléggé szorongva köszöntem be a Levélpressz Dob utcai irodájába, ahol kellemes meglepetés várt: a pult túlsó oldalán ülõ hölgy ugyanis, miután személyi igazolványomat bemutatva közöltem a jeligét és a tit¬kos kódot, éppen fél tucat, azaz hat darab levelet nyomott a kezembe, valamennyi szebbnél szebb, díszes kivitelû borítékban. Ez már igen jó jel! Nos, hamar egy közeli presszóba, ahol egy üveg sör mel¬lett elol¬vasgatom õket! Miután a csinos pincérlány kihozta nekem a sört - egy üveg barna Gössert, minthogy ez a kedvencem - sietve, izgatottan felbontottam az egyiket. Ám amilyen hamar megörültem a hat levélnek, sajnos, mindjárt az elsõ után olyan gyorsan le is lombozódtam. Ez a picsa ugyanis sza¬bályszerûen kiok¬ta¬tott engem. És akkor hadd ne szóljak a sértegetõ stílusáról. Levelében ugyanis a következõk álltak:
\"Kedves Ferenc! Egyáltalán nem vagyok e magazin olvasója, az efféle szennylapokkal foglal¬kozni semilyen szinten sem tartozik idõtöltéseim közé. Még kevésbé pénzt - akár egy fillért is - kiadni érte. Hogy egy példánya, amelybõl szinte egybõl a maga enyhén szólva felháborító hir¬detményét volt sze¬rencsétlenségem kiszúrni, mégis a kezembe került, annak köszönhetem, hogy a HÉV-en utazva a ve¬lem szemben lévõ ülésen találtam, nyilván otthagyta valaki. Maga, ha jól értem, ugyebár nõs ember? Mondja, drága uram, nem szégyelli magát?!? Hogy jön maga ahhoz, hogy feleségét megcsalja, rá¬adásul ennyire gusztustalan, visszataszító módon? Hogy jön maga ahhoz, hogy egy ötven éves höl¬gyet csak úgy letegezzen, pláne, ismeretlenül? Vegye tudomásul, uram, hogy tisztességes asszonytár¬saim nevében is a leghatározottabban tiltakozom az ismerke¬dés efféle módja és pláne, célja ellen, és mély¬ségesen elítélem önt ezért. Egyáltalán, mit képzel, mit merészel?!? Nem akarok fenyegetõzni, ked¬ves Ferenc, de foglalkozásomnál fogva módom¬ban állna az Ön kilétére fényt deríteni, magát ország-világ elõtt lehetetlenné tenni, és feleségé¬nek részletesen beszámolni mindenrõl, s legszívesebben csak¬ugyan így cselekednék. Ezt pusztán két okból nem teszem: elõször is súlyosan vétenék az adatvédelmi törvény ellen, és ennek rám nézve komoly büntetõjogi következményei lennének. Másodszor: bízom abban, hogy önnek régi, tisztességes énje visszatér, és felhagy ezzel a rendkívül ronda ismerkedési móddal, melyet a leg¬határozottabban visszautasítok. Végül: ugyan egyáltalán nem tartozik önre, mert ez min¬den¬kinek a legbelsõbb magánügye, így tehát jómagamnak is, de ez egyszer mégis kivételt te¬szek. Ha ez magát megnyugtatja, képzelje, dohányzom, sõt szeretem a szexet is. De könyörgöm: így...? Üd¬vözlet¬tel: Szilágyiné Varga Mária.\"
Egy pillanatra elsötétült elõttem minden, egy világ omlott össze bennem. Mindenre felkészültem, de arra a legkevésbé sem, hogy szexvágyakkal teli érdeklõdés helyett efféle sértegetõ sorokat vágjanak holmi bigott, álszent szukák a fejemhez. Ilyen lesz a többi is? Szabályszerûen rosszul lettem, amit az éppen asztalom körül járó pincérlány észrevett:
- Nem jól érzi magát, uram? Segíthetek valamiben? Hozhatok-e még valamit?
Rendkívül jólesett a leírhatatlanul kedves, figyelmes, szinte megnyugtató hatású érdeklõdés, ame¬lyet a presszóból való távozásomkor dicséretként be is írtam a Vásárlók Könyvébe.
- Köszönöm, kisasszony, hál\'Istennek, semmi bajom. Csak egy kis múló rosszullét volt. Különben ké¬rem, hozzon nekem egy deci Unikumot.
Miután a pincérlány kihozta a röviditalt, sietve felhajtottam a felét, amelyet pár korty sörrel hígítva öblítettem le. Ezt a förmedvényt ugyanis ép ésszel, józanul lehetetlen elviselni. Ennek ellenére még¬sem dobtam el (jóllehet, elsõ gondolatom az volt, hogy miszlikbe tépem, és a szemétkosárba vágom, mint¬hogy az ilyesmi oda való, nem máshová), hanem gondosan összehajtogattam és eltettem a belsõ zse¬bembe, a \"ki tudja, mire lesz az még jó\" elv alapján. Ahogy az Unikumtól és a sörtõl kissé már kapa¬tossá váltam, ismét kezdtem optimistán látni a világot. Nos, akkor hamar a következõt. De men¬nyire más hangvételû volt ez, mint az elõbbi! Annak homlokegyenest ellenkezõje, valahogy így:
\"Kedves Ferikém! Olvastam hirdetményedet a TFP-magazin soraiban, és mi tagadás, stílusod után nagyon megtetszettél nekem. Ahogy Te nõs férfi vagy, úgy magam is férjes asszony vagyok, kétunokás, kereken ötven éves nagymama. Férjemmel ugyan nagyon jól kijövünk, megértjük, szeretjük egymást, de nekem is jól esne egy kis félrelépés. S hogy miért éppen a Te hirdetésedet választottam? Mert én is szeretem a bizarr, de nem perverz szexet, és ebben természetesen benne van a tabuk nélküli beszélge¬tés, de az egymás elõtti, kölcsönös-közös masztizgatás is. Olyan klassz lehet! Fényképet sajnos, nem tudok magamról küldeni, ám nagyon szívesen megadom Neked rövid személyleírásomat: Százhetven-hat centi magas vagyok, daueroltan göndör, de divatos, világosbarna hajjal, benne itt-ott õsz szálak¬kal (nem melírozás, valódi!). Testsúlyom kerek nyolcvan kiló. Mások csinosnak tartanak, jó lábaim vannak, de nincs túlzottan nagy fe¬nekem, és nem számítok molettnek, csak teltkarcsúnak. Találkahe¬lyet is tudok, méghozzá egyik barátnõm nyaralójában. Foglalkozásomat tekintve rendelõintézeti szakfõorvos vagyok, mégpe¬dig fül-orr-gégész. Csupán egyetlenegy kritériumodnak nem tudok megfe¬lelni, ezért kérlek, bo¬csáss meg nekem, hogy levelemmel zavartalak. Én ugyanis nem dohányzom, de az a legkevésbé sem zavarna engem, ha Te viszont cigizel, ezt Nálad képes lennék szinte a végtelensé¬gig tole¬rálni. De ennek ellenére szépen kérlek, kivételesen tekints el ettõl, s válassz engem, meglátod, nem bánod meg! Gondolom, megérted, hogy lakástelefonomat, címemet nem adhatom meg, egyetlen mo¬bilunkat pedig férjem szokta magánál tartani. Helyettük fogadd szeretettel a rende¬lõm számát: 5003-073/633-as mellék. Hétköznap reggel kilenctõl délután ötig. A mielõbbi sze¬mélyes találkozás reményé¬ben ismeretlenül is sok puszit küld: Dr.Szávai Ambrusné Dr.Déry Magdolna, Neked egysze¬rûen Magdi vagy Magduska.\"
Istenem, nem gyõzöm Nektek elégszer ismételgetni, hogy mennyire más ez a kedves, kíváncsi, vá¬gyakozó levél, mint az elõzõ förmedvény! Legszivesebben most rögtön felhívnám Magdit, hogy még ma találkozzak vele. Csak egy gond van vele: nem cigizik! No, sebaj, ezt gondosan elkülönítve félre¬tesszük, hátha lesz még olyan, aki ennek is megfelel, hiszen még mindig négy levél van elõttem.
A következõ levél hasonló volt a Magdiéhoz mind tartalmilag, mind stílusában. Mégis összetéptem, és a szemétkosárban kötött ki ez is, minthogy írója - bizonyos Janka – félórára ötezer, egy teljes órára pedig nyolcezer(!) forintot kért. Mégiscsak Magdi marad? De várjuk ki a végét.
Három levél maradt. Ezek közül kettõ, jóllehet, nevet, címet, telefont is tartalmaztak, sõt, mindkét hölgy dohányzott, mégis valahogy olyan semmitmondónak, olyan üresnek bizonyult. Nem baj, ezeket is félretesszük, ki tudja, mikor és mire lesznek még jók. A harmadik ezzel szemben már tapintásra is elég különösnek tûnt; ez mintha keményebb papírra íródott volna, mint a többi. Vajon, mi lehet benne? Bont¬suk csak fel hamar!
Ebbõl a borítékból legnagyobb meglepetésemre levél helyett egy teljes alakú, színes - természete¬sen felöltözött - állófénykép került elõ, részemrõl rendkívül klassz nõt ábrázolva. Barnásszõke sasson jellegû frizurát és szemüveget viselt. Arcra - nekem legalábbis - ugyan kissé csúnyácskának tûnt, ám könnyen megeshet, hogy ezt csak a számára, karakterének nem megfelelõen megválasztott szemüveg¬kerete teszi; mindezek ellenére számomra különösen rokonszenves volt. Széles csípõvel, nagy fenék¬kel, hosszú, vas¬kos, de mégis formás, csinos lábakkal, hatalmas mellekkel minden bizonnyal õ lenne szá¬momra a leg¬megfelelõbb a hat közül. Divatos, de ízléses, krémszínû nõi ballonkabát volt rajta nyi¬tottan, alatta pedig kissé térden felül érõ fekete rövid, de nem miniszoknya, felsõ testén szép kis fehér horgolt blúz szolid dekoltázzsal, lábán csinos kis fekete körömcipõ ékeskedett. No de nézzük hamar a fénykép hátoldalát. Ott pedig szûkszavúan mindössze ennyi állt:
\"Kedves Feri! Levél helyett fogadd szeretettel ezt a fényképet, továbbá egy mobil telefonszámot, ame¬lyen engem megismerhetsz. Hívhatsz bármikor, még éjjel is. 06-20-9410-085. Addig is puszi: Szacsury Lídia, Lidi.\"

2. A Nagy Találkozás

Ki a csuda lehet ez a Szacsury Lídia? Remélem, ez hamarosan kiderül. Lehajtottam hát maradék sö¬römet, fizettem, majd elegáns léptekkel távoztam a presszóból. Beálltam egy kapualjba, komó¬tosan kivet¬tem nadrágzsebembõl mobiltelefonomat, majd tárcsáztam a Lidi által megadott számot: 06-20-9410-085. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban (mintha valaki megint csak direkt szívatna en¬gem) a vonal túlsó végén Lidi várva várt hangja helyett megszólalt - egy férfi.
- Tessék!
Képzelhetitek, mit éreztem akkor. Se köpni, se nyelni nem tudtam, a hirtelen jött ijedtségtõl egysze¬rûen lebénultam; egyetlen hang nem sok, annyi sem jött ki a számon.
- Halló! Akárki! Szólaljon már meg!
- Jó...jónapot...uram - dadogtam - Sza...szacsury Lídiát keresem
- Ki keresi? - kérdezte a férfi meglehetõsen szigorú hangon.
Nagy nehezen kezdett visszatérni a hangom:
- Klofák Ferenc vagyok - mutatkoztam be, de nem mertem megkérdezni, hogy \"kivel beszélek?\" - bo¬csánat, talán nem a 06-20-9410-085-ös számot hívtam? Téves lenne?
- Nem téves, uram. Ez csakugyan az Ön által tárcsázott 06-20-9410-085. Csakhogy ezen a számon nincs Szacsury Lídia. Megmondaná, uram, milyen ügyben tetszik az említett hölgyet keresni?
- Tudja... - próbáltam magamat rendkívül félénken és ügyetlenül kivágni - Lídia asszonnyal üzleti kap¬csolatban állok...
Mondanom sem kell, hogy csak blöfföltem, mindent egy lapra feltéve.
- Vagy úgy? - vált a férfi hangja udvariassá - Tehát akkor informatikai ügyben keresi anyámat? Aha, értem már! Neki már nem ez a száma. Egyébként engedelmével, Borbás Medárd vagyok, Szacsury Lídia fia.
- Hát persze - feleltem - akkor volna kedves megadni édesanyja számát, Borbás úr?
- Hogyne - válaszolta Borbás - nagyon szívesen. Kérem, jegyezze: 06-70-94-24-424.
Miután septében felkaparintottam egy zsebembõl elõhalászott cetlire, izgatottan olvastam vissza:
- Hálásan köszönöm, Borbás úr, akkor, ugye, nulla-hat-hetven-kilencvennégy-huszonnégy-négyhu¬szonnégy. Viszlát!
Persze, mondanom sem kell, mennyire megkönnyebbültem. Rémült döbbenetemet ismét várakozás¬sal teli öröm váltotta fel. Hát mégis igaz lehet? Mégsem szívatás? Csak azt az egyet nem értem, hogy akkor Lidi, sajátja helyett miért a fia telefonszámát adta meg...? Remélem, erre rövi¬desen fény derül.
Ismét tárcsáztam, ezúttal azonban a 06-70-94-24-424-es számot. Jaj, csak felvegyék!
A készülék kicsengett, tehát nincs kikapcsolva. Hosszú óráknak tûnõ, idegesítõ másodpercek követ¬keztek; szívem szinte a torkomban dobogott.
Végre, felvették.
- Igen, tessék! - szólalt meg a készülékben egy kellemesen lágy, mély nõi hang.
- Halló... Szacsury Lídiát keresem...
- Én vagyok Szacsury Lídia. Mit óhajt, uram?
- Feri vagyok! Szia, Lidi!
- Pardon, uram - vált hangja szigorúvá - nem tévesztette el ön véletlenül a házszámot? Megtudhat¬nám, minek köszönhetem a bizalmaskodó hangot, és hogy honnan ismerjük egymást, hogy csak úgy él¬bõl letegez engem?
Atyaúristen, gondoltam, ez a nõ elfelejtette volna, hogy hova, miféle hirdetményre küldött fényké¬pet? Vagy ne adj\'Isten, nagyon is jól emlékszik, hogy ki vagyok, és most ehhez a félkegyelmû, bigott Szilá¬gyiné Varga Máriához hasonlóan õ is direkt, készakarva szívatni akar engem?
- Jaj, elnézést - ijedtem meg kissé - nem Ön küldött véletlenül egy teljes alakú, álló fényképet bizo¬nyos \"Feri\" jeligéjû hirdetményre?
- Jaaa? Értem már! - derült fel hangja - Hát te vagy? Szíííía, Ferikém! Hát van még Isten az égben, hogy felhívsz engem...? Egyébként én is ötvenkét éves vagyok, akárcsak te, lehettünk volna akár osz¬tálytársak is... De mondd csak, kedves, honnan beszélsz?
- Te, jelen pillanatban a mobilomról hívtalak. Most éppen a Bosnyák téren vagyok egy kapualjban. Tudod, itt kevésbé pofázik bele a városi zaj, mint a nyílt utcán..
- Na, Ferikém, ha ez igaz, akkor most légy szíves, mondd gyorsan a számodat és tedd le. Vissza¬hív¬lak. Nehogy már a Te egységeidet zabálja. Vedd úgy, hogy erre a telefonra az én vendégem vagy.
Szót fogadtam. Megadtam Lidinek a számomat, a 06-70-9907-908-at. Kisvártatva meg is szólalt a zsebemben.
- Nos, itt vagyok - szólt bele Lidi újból a készülékbe, majd a következõ prózai kérdést tette fel - Ugye, ráérsz most egy kicsit?
- Hát persze, hogy ráérek - feleltem nem kis örömmel - mégpedig olyannyira, hogy hosszú hétvé¬gém van, legközelebb csak kedden reggel megyek dolgozni.
Persze, Lidi hangján is érzõdött az öröm:
- Jahahaj, de jó - kacarászta - el sem képzeled, kedves, mennyire örülök ennek...! Olyan klassz lenne akár ebben a pillanatban is...!
Én pedig azonnal rákérdeztem:
- Akkor hol és mikor találkozzunk, akarom mondani, hány órakor?
- Nézd, Ferikém, én jelen pillanatban éppen a fodrásznál ülök a búra alatt, pár perc múlva jövök ki utolsó fésülésre. Mit szólnál hozzá, ha a Déli Pályaudvar parkolójában várnánk egymást? Kocsival le¬szek, mégpedig egy meggypiros Mazda 121-essel, a rendszáma pedig DIM-212. Egy jó óra múlva ott leszek. Bár nem biztos, hogy rögtön benne is fogok ülni az autóban, mert az ABC-ben még vennem kellene egyet s mást. Úgyhogy kérlek, ne idegeskedj, ha majd esetleg, mikor éppen odaérsz, üresen talá¬lod az autót. Jó így neked?
- Hát már hogy ne lenne jó - válaszoltam - de hogyan fogjuk egymást megismerni?
- Én biztos, hogy rád fogok ismerni - mondta Lidi - tudod, nõi ösztönömnél fogva. Te pedig énrám úgy, hogy ugyanaz a ruha lesz majd rajtam, amiben le vagyok fényképezve a Neked küldött lapon. Mi¬elõtt Hozzád jönnék, elõbb hazaszaladok átöltözni direkt a Te kedvedért.
Bizonyára megértitek, micsoda türelmetlen, de örömteli izgalommal vágtam zsebre mobilomat, és mint akit puskából lõnek ki, rohantam a legközelebbi buszmegállóhoz, hogy mielõbb felszálljak a piros hetesre, amely elvisz engem innen, a Bosnyák térrõl a Keletiig, a piros metró pedig a Déliig, ahová a találka volt megbeszélve.
Na végre! Itt vagyok a Déli Pályaudvarnál, ahol gyorsan vettem Lidinek egy csokor gyönyörû piros szegfût. Hamar a parkolóhoz, hátha ott van már a meggypiros kis Mazda, remélhetõleg gazdájával együtt! Szinte minden porcikám remegett, amikor a parkolóba értem, annyira, hogy teljesen kiment a fejembõl a kocsi rendszáma! Hû, milyen jó, hogy felírtam! Hamar azt a cetlit! Idegesen kapkodtam zseb¬rõl zsebre, de nem találtam. Szent egek, csak nem rántottam ki valamivel? Hát, akkor jól nézünk ki! Végre, kezembe akadt. Képzelhetitek, mekkora kõ esett le a szívemrõl. Semmi kétség, ez az: DIM-212. Szétnéztem. Volt ott rengeteg más autó között néhány 121-es Mazda is, de meggypirosat egyet sem találtam. Azaz, volt meggypiros Mazda, de 323-as. Nem ért volna még ide? Korán jöttem volna? Az bizony könnyen meglehet, hiszen nem telt még le a Lidi által ígért egy óra. Ahogy így morfondíro¬zok, eszembe jutott, hogy meg kellene néznem a parkoló másik végét is, hátha oda állt be. Odamen¬tem. És csakugyan állt ott meggypiros, 121-es Mazda, kettõ is, mindkettõ üresen. Hû, most aztán me¬lyik az igazi? Melyik a Lidi autója? Na, nézzük csak hamar a rendszámokat! Ezúttal azonban mindjárt az elsõ¬nél szerencsém volt. Igen, ez lesz az! DIM-212. Vééégre! Jóllehet, az autóban nem ült senki, mégsem estem kétségbe, hiszen Lidi elõrebocsátotta nekem, hogy nem biztos, hogy ott lesz a kocsinál, mivel a randi elõtt bemegy vásárolni az ABC-be. Rágyújtottam. Gondoltam, addig is nézelõdök, bá¬mészkodok egy kicsit, amíg Lidi megérkezik. Kábé tíz perc telt el így, amikor felfedeztem, hogy a parkoló másik végébõl közeledik felém egy hölgy, aki így messzirõl emlékeztet a fényképen látható nõre (mivel ugyan¬olyan ruha van rajta), és akinek nagy szatyor van a kezében. Persze, még korántsem bizonyos, hogy õ az, akire várok. Szaladjak talán oda hozzá, és segítsek neki szatyrot cipelni? És ha mégsem Lidi? Eset¬leg molesztálásnak veszi, és elküld engem a sovány malac farkára, meg kell hagyni, teljes joggal. Ám, ahogy közelebb ért hozzám, láttam rajta, hogy mosolyog felém. Semmi kétség, ez Õ! Istenem, hát még¬iscsak rám ismert...! Persze, én is azonnal mosolyra fakadtam.
- Hát szíííóka, te kis betyár! Én vagyok a Lidi! - kezdte, mikor odaért hozzám, majd megpusziltuk egymást szájon (!), amikoris elégedetten állapítottam meg, hogy hál\'Istennek, dohányzik, mivel érez¬tem, hogy nem sokkal azelõtt szívhatott el egy cigarettát.
Majd így folytatta:
- Nem te küldtél be engem valamelyik nap az Akácfa utcába bérletbemutatásra a 72-es trolin, ami¬kor véletlenül elfelejtettem jegyet kezelni, mert akkor épp nem volt nálam a bérletem...? Na, nem baj, én azért nem haragszom rád, hiszen te csak tetted a dolgodat... Ugye, azt tudod, hogy nagyon, de na¬gyon örülök Neked, hogy ilyen hamar jelentkeztél, és végre itt vagy...?
- Helló, Lidikém, igazán, olyan csodaklassz a frizurád, és olyan gyönyörû vagy vele, hogy még negy¬ven évesnek sem látszol, nemhogy ötvenkettõnek - viszonoztam az üdvözlést mosolyogva, majd kölcsö¬nösen ismét megpusziltuk egymást, természetesen ismét szájon.
Ekkor átnyújtottam neki a virágot.
- Jaaaj, de kis édike vagy - mosolygott - hát még virágot is kapok tõled? Fájdalomdíj talán a múlt¬kori büntetés miatt? És olyan jó hallanom, hogy szépnek és fiatalnak látsz.
- Ugyan - feleltem - errõl szó sincs. Virágot a virágnak.
- Óh, de drága vagy, kicsi Ferikém...ez igazán jólesett. De nem árulnád el nekem, mitõl vagy en¬nyire izgatott...? Csak bátran...! Ne félj, nem eszem helyes fiúkat!
- Á, semmi... - válaszoltam - csak...
Lidi ismét közbekérdezett:
- ...Csak...?
- Szóval, csak arra az egyre nem voltam felkészülve, hogy már mindjárt az elsõ találkozásunk¬kor...de tudod, hogy van...féltem, hogy elhajtasz engem melegebb éghajlatra, és egyszerûen faképnél hagysz...
Nem fejeztem be a mondatot, mert ekkorra már annyira elszégyelltem magamat, hogy égtem, mint a Reichstag. Egyébként azt akartam kinyögni, hogy már mindjárt elsõ találkozásunk alkalmával ját¬szadoz¬hatunk egymással. És ezt Lidi észre is vette, aki akkorát nevetett, de olyan õszintén tiszta szív¬bõl és jó¬kedvvel, hogy még rám is ragadt belõle. Olyannyira, hogy szinte már-már meg is nyugodtam.
- Hahhaha - kacarászta jóízûen - jaj, te édes, kicsi butus Ferikém! Hát mit gondolsz, drága kis csacsi¬kám, ha már egyszer egy ilyen folyóiratban hirdettél, méghozzá nem is akármilyet, én pedig vála¬szoltam rá, szerinted ez egytõl egyig mind annak a jele, hogy el akarlak hajtani, hm? Szerinted talán nem ugyan¬ab¬ból a célból szeretnénk mindketten megismerni egymást? Szerinted véletlenül nem mindketten ugyan¬azt akarjuk? Mert szerintem igen. Hidd már el, hogy engem is ugyanaz a vágy vezé¬rel, mint Té¬ged. Gon¬dolod, Ferikém, hogy ha úgy állnék a dolgokhoz, ahogy azt nagyon tévesen hi¬szed, belementem volna, hogy kétszer is szájon csókoljuk egymást? De ha nem így volna, még akkor sem hagynálak Té¬ged faképnél, mint ahogy azt rosszul feltételezted, legfeljebb egy jót dumcsiznánk egy közeli presszóban egy kávé mellett. Utána pedig felajánlanám neked, hogy hazaviszlek kocsival. Egyetlenegy dolgot nem hagynék. Mégpedig azt, mint már az imént is említettem, hogy szájon csókolj engem.
Hát, drága barátaim, megvallom nektek õszintén, mindenre gondoltam, de Lidinek eme megnyilvá¬nulására a legkevésbé; el sem képzelitek, milyen határtalanul nagy kõ esett le a szívemrõl. Mert hisz\' mi más ez, mint nyílt felhívás keringõre? Csak afelõl volt még némi kétségem, hogy vajon nem hagy¬tam-e ki véletlenül a hirdetményembõl, hogy nõs vagyok, és Lidi vajon emlékszik-e erre, és hogy ez nem za¬varja-e õt? Meg is kérdeztem tõle:
- De azt, ugye tudod, hogy nõs vagyok? Nem zavar ez téged?
- Már megint butaságokat mondasz, Ferikém. Elõször is nagyon jól tudom, hogy nõs vagy, hiszen ép¬pen te magad írtad a hirdetményben. Másodszor, ha zavarna, eleve nem válaszoltam volna semmi¬féle ilyen jellegû hirdetésre. Ám ha még mindig kétségeid vannak velem kapcsolatban, akkor most jól fi¬gyelj. Ugyanis most olyan dolgot fogsz tõlem tapasztalni, ami õszintén remélem, végleg meggyõzõ lesz szá¬modra.
Lidi azzal kinyitotta autója vezetõülés felõli ajtaját, és leült a volán mellé, de csak úgy, hogy lábait még nem húzta be, majd megfogta mindkét kezemet, és szabályszerûen odarántott engem az ölébe, majd, mielõtt akár egyig is el tudtam volna számolni, hirtelen elmarta a számat, s nyelvét tövig mé¬lyesz¬tette bele. Közben egyik kezével átölelt engem, a másikkal pedig ágaskodásba kezdõ hímtagomra té¬vedt.
Mikor ebbõl a váratlanul jött, de annál csodálatosabb, annál jobban esõ nyelvcsókból kibontakoz¬tunk, Lidi szólalt meg elsõnek, immár halk, lágy, vágyakozó hangon. Immár szerelmének nevezett engem:
- Remélem, szerelmem, elég meggyõzõ voltam...? Bár ahogy így elnézem, még mindig nem oldód¬tál fel teljesen. Most akkor légy szíves, és gyere - invitált - ülj át ide mellém, az anyósülésre, me¬gyünk.
- Hová?
- Te csacsi - korholt szeliden - hát szerinted ugyan-vajon hova mennénk? Biztos, hogy nem a sejha¬jomra foltnak. Természetesen haza hozzám, Gazdagrétre.
- Egyedül vagy?
- Gondolod, ha nem egyedül élnék, a lakásomra vinnélek? - kérdezett vissza – Gondolkozzál már egy kicsit, Ferikém! És azt is szeretném, ha tudomásul vennéd, hogy nekem igenis, pont a kis termetû férfiak a zsánereim, és igenis, tetszel nekem, mint férfi. És kár is lenne tagadnom, de õrültül megkí¬ván¬talak. Szóval vedd úgy, hogy igenis, kölcsönösek az egymás iránti vonzalmaink.
Mind a mai napig nem tudom megmondani, mi volt az az érzés, amely a hatalmába kerített, amikor beültem Lidi mellé, autójába. Az az egy azonban egészen biztos, hogy nagyon jó: valamiféle különle¬ges keveréke a boldog, várakozó izgalomnak, az immár legkevésbé sem félénk, hanem igenis, kelle¬mes ide¬gességnek és az örömnek, amelyektõl szívem szinte a torkomban dobogott. Ehhez persze hoz¬zájárult még az is, hogy Lidi szoknyája, ahogy elhelyezkedett a volán mögött, csaknem combja tövéig felhúzó¬dott, ami olymérvû vágyat-izgalmat ébresztett bennem, hogy dákóm pusztán ennek láttára in¬tenzív ágas¬kodásba kezdett. Egyetlen hang nem sok, de annyi sem jött ki számon, annyira tele voltam gátlá¬sokkal. Lidi persze azonnal észrevette:
- Mi baj van, Ferikém? Hát még mindig félsz tõlem? Látom rajtad, hogy valami miatt ideges és gátlá¬sos vagy, pedig igazán, a legkisebb okod sincs rá. Mégegyszer elmondom: nem eszem jóképû, helyes férfiakat, különösen nem Téged, elhiheted.
Azzal ismét az ölébe húzott engem, és megismételtük az elõbbi fantasztikus nyelvcsókot, amely még annál is csodálatosabb volt, sõt, jóval tovább is tartott. Persze, férfiasságom - mi sem természete¬sebb - felébredt.
Lidi ekkor indított. Komótosan - precízen tartva a lakott területen megengedett ötven kilométer per órát - hajtott végig az Alkotás úton, hogy rátérve a Budaörsi útra, Gazdagrét felé vegye az irányt.
- Mesélnél valamit magadról, Lidikém? - kérdeztem.
- És miért nem Te mesélsz elõször, kicsi Ferikém? - kérdezett vissza.
- Mert hölgyeké az elsõbbség - válaszoltam mosolyogva.
A BAH-csomóponthoz érve Lidi hirtelen gázt adott, mivel a lámpa pont elõttünk váltott sárgára; si¬mán túl is jutottunk rajta, de legalább hatvanöttel. Majd néhány szóban, addig is, amíg házukhoz érünk, dióhéjban elmesélte nekem eddigi élete történetét.
- Tudod, Ferikém - mondta - érettségi után felvettek a Mûegyetem Informatikai Karára, tehát alap¬képzettségem szerint informatikai mérnöktanár lettem, jelenleg pedig a Neumann János Szakközépis¬kolában tanítok, mellékfoglalkozásban meg magánvállalkozó vagyok, mégpedig számítógép-mûsze¬rész¬ként és programozóként tevékenykedek, és hála legyen az Égnek, elég szépen keresek is vele. Jobb hó¬napokban épp a dupláját a tanári fizetésemnek (majd meglátod, szívem, amint hazaérünk hozzám, hogy a ház bejáratánál milyen takaros kis tábla hirdeti cégemet). Ebbõl tudtam saját magamnak is, Me¬dárd fiamnak is, meg Livi lányomnak (én Lídia vagyok, a lányom pedig Lívia) is lakást venni, továbbá ezt a he¬lyes kis autót is, amiben jelenleg is ülünk. Livi lányom után, aki most huszonkét éves (Medárd fiam pedig huszonhárom), van egy tündéri kicsi unokám is, egy édes, eleven, csupatûz, három éves fiúcska, Médike, vagyis a kis Medárd. Különben már húsz éve élek egyedül, mint elvált asszony, és õrülten ki vagyok éhezve a szexre. Ennek ellenére nem áll szándékomban soha többet férjhez menni, a továbbiak¬ban a szinglik életét kívánom élni. Nekem többé férfi sem férjként, sem élettársként nem kell, minthogy házasságom maga volt a pokol...Ferikém, természetesen tabuk nélkül beszélgethetünk min¬denrõl, így tehát a szexrõl is, Borbás Mátyás kivételével. Aki nekem még egyszer ezt a nevet ki¬ejti, hát azt páros lábbal rúgom seggbe...

3. A megérkezés

Lidi pedig csak beszélt és beszélt, ennek ellenére biztos kézzel vezetett, tartva az ötvenes tempót. Köz¬ben lekanyarodtunk jobbra, a Gazdagréti útra, majd kisvártatva ismét jobbra, a Regõs utcába, a panel¬házak rengetegébe. Rövidesen megálltunk egy impozáns, tizennégy emeletes lakóépület elõtt.
- Nos, kedves, megérkeztünk - mondta Lidi - de mielõtt felmennénk hozzám, mi lenne, ha itt a kis¬vendéglõben pezsgõznénk egyet? Természetesen én rendezem a számlát, a vendégem vagy. Ez a kis¬vendéglõ pedig éppen a mi házunkban van, amint látod, sõt, itt ismer engem mindenki, törzsvendég¬nek számítok. Nos, Ferikém, mi a véleményed?
- Köszi szépen - feleltem - remek gondolat.
- Hááát, ezt a mi találkozásunkat, ugyebár, szerintem illik pezsgõvel megünnepelni. Annál is in¬kább, mert még mindig elég ijedtnyuszinak látlak. Talán a pezsgõ egy kis életet tölt beléd.
Azzal újabb puszit nyomott az arcomra, majd kiszálltunk az autóból, amit Lidi gondosan lezárt, sõt, feltette a kormányzárat is.
Bementünk a szép, meghitt kis vendéglõbe, ahol az asztalok fachokkal voltak egymástól elvá¬lasztva, és leültünk a legbelsõben, egymás mellé. Átfogtam Lidi derekát, aki izgatóan keresztbe rakta szép, for¬más lábait, és szivart (!) - igazi Havannát - vett elõ, majd elõször megkínált vele engem, s õ is készült rágyújtani.
- Te szivarozol, Lidikém? - kérdeztem - én ugyan örülök, hogy dohányzol, hiszen el sem képzeled, mennyire izgi, amikor bagózunk közben...
- ...Micsoda közben, te kis kéjenc? - kérdezte mosolyogva
- Hááát...
- Jó, kicsim, ne is felelj, tudom, mit akarsz mondani - felelte, majd szájon csókolt - egyébként saj¬nos, csakugyan szivarozok, mert én már annyira erõs dohányos vagyok, hogy engem már csak a szivar elé¬gít ki. Kérsz?
- Köszi szépen, elfogadom.
- Parancsolj, kedves, igazi Havanna.
Közben odajött asztalunkhoz a csárlinger:
- Csókolom a kezét, Lídia asszony! Tessenek parancsolni, mit hozhatok?
- Egy palack pezsgõt kérünk - adta fel a rendelést Lidi.
- Milyen legyen a pezsgõ, kedves mesterasszony?
- Milyen pezsgõt szeretsz, Ferikém? Amit te szeretsz, azt iszom én is.
- Édes vöröset - válaszoltam.
- Törley Charman Rouge-t tudnék ajánlani - közölte velünk a pincér - garantálhatom, hogy nagyon fi¬nom.
- Rendben, fõúr. Jöhet.
Lidi jó mélyet szívott szivarjából, majd élvezettel fújta ki orrán, és száján beszéd közben a füstöt:
- Nos, kedves, folytassam, amit elkezdtem az imént, még az autóban?
- Hát persze, hogy folytasd - válaszoltam.
Lidi közben kioltotta szivarját, a parazsat pedig elnyomta a hamuzóban.
- Szóval, ott tartottam, hogy hálistennek, már csak egykori férjem, Borbás Mátyás, durva, goromba volt velem. Neki a szexben az okozott örömet, ha üt-ver engem aktus közben. Undorító, perverz sza¬dista állat volt... Telis-tele voltam kék-zöld foltokkal, annyira, hogy már-már teljesen frigiddé váltam. Matyi után három évig volt egy élettársam is, Zoli, õt pedig tudtam volna szeretni egy életen át, dacára annak, hogy tíz évvel volt nálam fiatalabb. Csakhogy õ egy szép napon egyszerûen eltûnt, és ennek már lega¬lább tizenkét éve. Azóta sem jelentkezett, azóta sem hallottam róla semmit. De ne gondold egy percig sem, Ferikém, hogy szûzi életet élek: azért akadnak rövidebb-hosszabb kalandjaim, és masztizni is õrül¬ten imádok, amihez elég gyakran folyamodok...
- Bocs\', hogy közbeszólok, de hogy szoktad csinálni?
Lidi nem tudott azonnal felelni a kérdésemre, mert idõközben megérkezett a pincér a pezsgõvel, és szép talpaspoharakba töltött mindkettõnknek:
- Parancsoljanak, kedves Lídia asszony, egészségükre.
Koccintottunk.
- A találkozásunkra - hajtotta le Lidi egyszuszra pezsgõjét - és az elkövetkezõ szép percekre és órákra.
A pezsgõ csakugyan feloldotta gátlásainkat, különösen az enyémet.
- Én is így gondoltam - mosolyodtam el és szájon csókoltam Lidit, aki ekkor már egyetlen pilla¬natra sem engedte el az enyémet, sõt, nyelvét teljes hosszában szájamba mélyesztette, s élvezettel for¬gatta ben¬ne. Kezem pedig Lidi szoknyája alá tévedt, az övé pedig az én sliccemre. Ezalatt Lidi levette szem¬üvegét, hogy az ne zavarja csókolódzás közben. Mikor ebbõl a csodálatos nyelvcsókból kibonta¬koztunk, elõször láttam meg Lidi eredeti arcát, immár szemüveg nélkül, ami minden várakozásomat messze fe¬lülmúlta: ugyanis így legalább tíz évvel látszott fiatalabbnak, arról nem is szólva, hogy így egy merõben más karakterû, kimondottan helyes, sõt, szép arcú nõ nézett rám. Percekig egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, csak mindkettõnk kölcsönösen mosolygott a másikra. Ezt a csendet Lidi törte meg:
- Mit is kérdeztél az elõbb, édes?
- Hát azt, hogy hogyan szoktál maszturbálni.
- Elõször is, ha már annyira bizsereg a punám, hogy végképp nem bírok magammal, napi munkám végeztével igyekszem hazafelé, hogy otthon, az üres lakásba bezárkózva mielõbb, és legalább egy órán keresztül az örömnek, az élvezetnek, a gyönyörnek hódolhassak. De, mielõtt elindulnék haza, elõször is levetem harisnyámat, cipõt cserélek (ugyanis mindig teszek be a tatyómba egy pár szexis, zárt, magas sarkú körömcipõt, aminek helyére beteszem a lapos sarkút), felveszem a körömcipõmet mezítlábra, fel¬csatolok magamnak egy takaros kis bokaláncot, és így, bokalánccal igyekszem elõbb a parkolóba au¬tómhoz, majd gázt adva, irány haza. A harisnyalevételnek egyébként nyáron nem tulajdo¬nítok túl nagy jelentõsséget, hiszen ilyenkor a nõk túlnyomó többsége így jár, tehát nemigen tûnik fel a férfiak¬nak. Ez különösen kora tavasszal igaz, amikor még átmeneti kabát kell, hiszen ilyenkor a nõk még nemigen járnak mezítlábas cipõkben, minthogy java részük fázik; de azt mondd már meg nekem, ki törõdik ezzel olyankor, amikor az emberlányának már szinte kitüremkedik a pecke a bugyiból, an¬nyira kívánja már a szexelést? Bizony, mi tagadás, és kérlek, Ferikém, meg ne haragudj ezért, ha ilyenkor egy férfi, aki ne¬kem is tetszik, ebbõl a bizonyos célból szeretne velem megismerkedni, ne adj,\'Isten, leszólí¬tana, gondol¬kodás nélkül elmennék vele... A motor begyújtása elõtt azonban egyik kezemmel felhúzom amúgy is rövid szoknyámat combtõig, a másikkal pedig lágyan végigsimogatom mezítelen combomat, majd tér¬demet, s egy pillanatra kiemelem lábam a szexis kis cipellõbõl, s végig¬nézve magamon gyö¬nyörködöm ebben az egészben. Node, most már elég legyen ebbõl. Szaporán gázt annak az autónak, hogy érjek már végre haza...! Nos, miután már végre otthon vagyok, mindenekelõtt magamra zárom az ajtót. Be¬veszem magamat a mosdóba, gondosan megfésülködöm, számat kirúzso¬zom, kedvenc parfü¬mömbõl pedig né¬hány cseppet teszek magamra, mintha csak készülnék valahová. Tudod, van egy ki¬szolgált, de csinos, divatos tavaszi kabátom, amelyet kimondottan maszturbáláshoz szoktam felvenni. Fel is veszem tüstént. Majd levetõzöm alulról, de annyira sietve, vadul, kapkodva, hogy szinte tépem le magamról szoknyámat meg tangámat, amely merõ egy lucsok, amennyire be vagyok gerjedve. Jaj, de hová tettem Rezsõkémet, ezt a csodálatos, minden igényt maximálisan kielé¬gítõ édes kicsi vibrátort? Idegesen kez¬dek keresni-kutatni-turkálni, ami kiderül, hogy teljesen felesle¬ges, hiszen nagyon jól tudhat¬nám, hogy hálószobám¬ban tartom az éjjeliszekrény fiókjában. Nos, akkor gyorsan-frissen a finom, illatos krémet, amivel Re¬zsõkét bekenem, hogy jobban csúszkáljon punámban! Persze, felesleges a krém is, hiszen ha az izgalom¬tól már ennyire lucskos, nedves vagyok, krém nélkül is úgy csúszkálna, mint a pa¬rancsolat! Így minden akadálya elhárult annak, hogy hálószo¬bámba vonulva lecsüccsenjek francia¬ágyam szélére, amikoris kinyitom ruhásszekrényem ajtaját, ahol egy csaknem földig érõ csodálatos tükör van belülrõl! Így, ami¬kor alulról már teljesen meztelen va¬gyok, lábaimat kissé szétterpesztem. Frenetikus látványt nyújt szá¬momra punámból kackiásan, hety¬kén kimeredõ, vérrel csordultig telt csik¬lóm. Azaz, dehogyis vagyok még teljesen meztelen, hiszen cipõm még a lábamon van...! No, gyorsan, szaporán rúgjuk csak le ma¬gunkról azt is! Mégiscsak me¬zítláb az igazi, mezítláb még magasabb fokú az élvezet, a gyönyör (igazán, olyan formás lábam van)! Lábujjaimra támaszkodva (melyekkel egy kis dobolásba kezdek) sarkaimat fölemelem. De, mielõtt vibrátoromat marokra fogva punámba tövig dug¬nám, elõtte rágyújtok. Sziva¬romból jó mélyet szívok, s kimondhatatlan kéjjel engedem tüdõre a kelleme¬sen mellbevágó füstöt, sõt, kissé meg is szédülök tõle. Egyik kezemben a szivar, másikban pedig Rezsõke; klitoriszom pedig immár lilára duzzadtan, szuperérzékenyen várja, hogy végre, törõdjek vele. Amikor szabad kezemben éppen nem a szivar van, combjaimat simogatom, hétfogást játszva rajta, vagy térdeimen gyengéden paskolga¬tom a taktust. Most ismét jó mélyet szívok szivaromból. Térdeimet, combjaimat lábujjaimra támasz¬kodva eleinte lassan, majd egyre szaporábban, egyre gyorsabban, egyre vadabban mozgatom párosan, fel-le, mintha ölemben valakit, egy édi kis nekem tetszõ pasit, mondjuk tégedet, édes kicsi Fe¬rikém, (Lidi itt homlo¬kát az én homlokomhoz buccolta) lovagoltatnék. Egyszerûen frenetikus a látvány, ahogy látom saját arcomat kéjtõl eltorzultan, s a ritmikus maszti-mondóka közben a szivarból való mély, bó¬dító, szédítõ szívás után számon és orromon jön ki a füst. A tempó - ami zenei nyelvre átültetve már prestis¬simo assai - pedig egyre csak fokozódik; combjaim, térdeim immár az ön¬kéntelenség mélyébe esve, akara¬tomtól teljesen függetlenül mozognak, és már talpaimmal is a mind vadabb és vadabb ritmust dobolom a padlón teljes felsõtestem dobálása közben. Kezem tempója pedig, benne a szaporán járó vib¬rátorral - mintegy versenyt futva térdeimmel, talpaimmal, felsõtestemmel - mind gyorsabbá és gyor¬sabbá válik, s egyetlen tizedmásodpercre sem engedem Õt el. Légzésem pedig már nem is légzés, ha¬nem egyenet¬len, szakadozott lihegés, hiszen a várva várt orgazmus pillanatokon belül bekövetkezik (de cso¬dálato¬san klassz, hogy pont most szívtam szivaromból egy jó mélyet...!). Tudod, Ferikém édes, ez az a fajta orgazmus, amelyhez képest talán a világ valamennyi, egyidejû gyö¬nyöre is csak halvány csiklan¬do¬zás. És el sem képzeled, szerelmem, mekkorákat szoktam élvezni a másik változattal is, vagyis, ami¬kor Rezsõkémben, az én drága kicsi vibrátoromban lemerül a telep, puszta kézzel játszadozom magam¬mal... Sokszor megfordult már a fejemben az is, hogy mi lenne, ha egyszer válaszolnék egy szexhirdetésre, olyanra, akinek szintén az okoz maradandóan szép emlékû gyönyört, ha egymás elõtt jókat maszturbál¬gatnánk. De valahogy nem volt merszem hozzá, mindaddig, amíg egy kedves ügyfe¬lem, aki hozzám hasonlóan szintén szingli (elvált) nõ, rá nem beszélt. Ám õszintén megmondom Ne¬ked azt is, hogy nem te voltál az egyedüli, akinek írtam, ám fényképet csak Neked küldtem. Sõt, meg is ismer¬kedtem férfiak¬kal ebbõl a célból, de egyik sem tetszett nekem annyira, hogy idáig fajuljanak a dolgok, mint Veled, édeském. És Te, Ferikém, szabad-e tudnom, hányszor hirdettél, és hány levelet kaptál?
- Mielõtt erre válaszolnék Neked, hadd bocsássak elõre egy meglepetést - feleltem - biztos, hogy na¬gyon fogsz neki örülni. Annyit azonban elõrebocsátok, hogy az én masztizási szokásommal kapcso¬latos.
- Nocsak! Kíváncsian várom! Szóval, hogy is állunk azzal a hirdetéssel?
- Ha elhiszed, ha nem, most hirdettem életemben elõször, de mindössze hat levelet kaptam, termé¬szetesen a tieddel együtt. Elég vegyes hangvételûek. Képzeld, volt egy nõ, aki szabályszerûen kiokta¬tott és sértegetett engem, mintha nem tudta volna, hogy mire és hova ír. Sõt, még meg is fenyegetett, hogy kinyomozza a kilétemet, és felad a feleségemnek. Ha gondolod, nagyon szivesen meg is tudom Neked mutatni, ugyanis itt van nálam a belsõ zsebemben.
Azzal kihalásztam az ominózus levelet, s Lidi kezébe nyomtam, aki szemüvegét ismét feltette, majd a levelet azonnal elolvasva hol jókat nevetgélt, hol pedig mérgelõdött rajta.
- A hülye, álszent picsa - jegyezte meg Lidi fejcsóválva a levél elolvasása után, szemüvegét újból le¬véve - ehhez már pofa kell, mégpedig nem is akármilyen... Ha szexhirdetményre írt, akkor abszolúte nem értem, miért használta ezt a kioktató, sértegetõ stílust? Honnan ez a bigottság? Ez a bizonyos... Szi¬lágyiné Varga Mária talán bizony apácazárdában nevelkedett? Kötve hiszem. Sõt, szerintem ez a nõ egy akkora, de akkora nagy kurva, mint egy elefánt...és mindezt az ilyen vagy hasonló viselkedéssel igyek¬szik palástolni... De sebaj, szívem, ne is cukkold magadat az ilyen erkölcs-csõszt játszó félke¬gyelmû szukákkal. Én a Te helyedben egyszerûen keresztülnéznék rajtuk, és nem is foglalkoznék ve¬lük... Csak azt az egyet áruld már el nekem, hogy miért nem tépted apró darabokra, és miért nem vág¬tad azonnal a szemétkosárba? Ugyanis szerintem az ilyesmi oda való, nem máshová. Tudod, most az a legfontosabb, hogy mi ketten itt vagyunk egymásnak. Nos, kíváncsi vagy-e még valamire velem kap¬cso¬latban?
- Persze - feleltem - de inkább majd élesben. Most én is elmesélhetem neked, Lidikém, hogy én hogy szoktam?
Ismét töltöttünk a pezsgõbõl, és koccintottunk, s mindketten ismét rágyújtottunk maradék szivarja¬inkra.
- Mi az hogy..? - válaszolta Lidi, homlokát lágyan ismét az enyémhez buccolva - Erre várok. Szó¬val?
- No, most akkor itt a meglepetés. Ugyanis nem igaz, hogy nincs Isten az égben, aki ennyire egy¬más¬nak teremtett volna minket, kettõnket, ami a maszturbálási szokásainkat illeti. Hiszen én is egy az egy¬ben ugyanúgy szoktam csinálni, ahogy Te.
Lidi ekkor ismét magához húzta fejemet, nyelvét pedig újból tövig mélyesztette számba. Csók köz¬ben éreztem, hogy ajkai lágyan az én ajkaimon mozognak, ahogy mondta. Lehelete a gerjedelemtõl perzselõen forró volt:
- De még mennyire, hogy van - suttogta halkan - hisz\' lám, ebben is tökéletesen egyformák va¬gyunk, aminek pillanatnyilag mindennél a világon jobban örülök... Csoda-e hát, hogy Isten maga akarta úgy, hogy mi ketten találkozzunk?
Majd kissé hangosabban folytatta:
- Pillanat, édes, bocsika, hogy másról beszélek, de nagy gond volna, ha újra felvenném a szemüve¬get?
- Ugyan, dehogyis - mondtam - nem venném a szívemre, ha ezzel rongálnád a szemedet.
- Jahahaj - kacarászott - annyira azért nem fontos. Ha Te is úgy akarod, szívesen maradok szem¬üveg nélkül. Úgy, ahogy Neked, jobban tetszem, Ferikém. De õszintén: tényleg jobban tetszem-e ne¬ked szem¬üveg nélkül?
- Te mindenféleképpen tetszel nekem, én mindenféleképpen kívánlak, akár van rajtad szemüveg, akár nincs.
- Ó, de drága vagy, szerelmem...ez igazán jólesett...
Ekkor újból mély, tüzes, vad csókolózásba kezdtünk. Lidi eddig is igen odaadóan viselkedett, ez a csók azonban az összes elõbbit messze felülmúlta. Mindketten úgy éreztük, hogy nem bírjuk már to¬vább, most már muszáj történnie valaminek. Ekkor Lidi hirtelen szelíden eltolt magától:
- Nooo, édes, bírjuk már ki, amíg felérünk a lakásra. Addig is, amíg megiszogatjuk a pezsgõt, légy szíves, folytasd tovább, amit az imént elkezdtél. Izgatottan várom! Szóval, hogy is csinálod? Ott tartot¬tál, hogy ugyanúgy csinálod, ahogy én.
Ekkor mindent, amit történetem elején megosztottam veletek a maszturbálási szokásaimról, bará¬taim, elmeséltem Lidinek is, majd a következõkkel egészítettem ki:
- Ugye, szerelmem, most már Te is megérted, miért fontos számomra, hogy partnerem cigizzen...?
Lidi így válaszolt:
- Jaj, de kis édi vagy - cirógatta meg arcomat - hiszen igazán tudhatnád, hogy az én számomra is szin¬te létkérdés, hogy cigizzünk közben. Annyira, de olyannyira jó, hogy szokásaink még ebben is azo¬nosak. Nagy tükröm nekem is van, igaz, nem az elõszobában, hanem a hálómban, a ruhásszekré¬nyem ajtaján, igaz, belülrõl. Tudod, drágám, nekem az a fontos, hogy Neked jó legyen. Én akkor élve¬zek a legjobban, ha látom, érzem, hogy a partnerem is élvezi...Bocs\', szerelmem, de most egy kicsit magadra kell, hogy hagyjalak, mert be kell mennem a mosdóba, nem bírom már ki hazáig, annyira kell pisilnem. Azt azon¬ban elõre megmondom, hogy fogsz némi változást látni rajtam, mire kijövök. Kí¬váncsi vagyok, ész¬reveszed-e majd.
Lidi mindössze két percre ment el mellõlem, ám ez a két perc mégis olyan hosszúnak tûnt. Amikor visszajött, így szólt hozzám:
- Nos, kicsi Ferikém, vajon, mi lehet az, ami megváltozott rajtam?
Ekkor szemeimmel végigmértem õt tetõtõl talpig. De, mielõtt bement volna a mosdóba, mintha lett volna rajta harisnya, most viszont, mintha nem volna...sõt, mi több, izgi kis bokalánc is ékeskedett rajta.
- Levetted a harisnyádat, szívem...mezítlábas cipõben vagy...és...nagyon...izgi és...szexi vagy... Külö¬nösen ez a bokalánc... - feleltem kissé elbátortalanodva, bár ahogy Lidi rám mosolygott, hango¬mon alig¬hanem érezni vélte, hogy szinte remegek a boldog, türelmetlen izgalomtól...
- Nyertél édes, már valóban mezítlábos cipõben vagyok. Direkt a Te kedvedért vetettem le a haris¬nyámat, mert jobban akarok tetszeni Neked... De csak Neked, nem másnak! Tudod, kicsim, akkor izgu¬lok fel igazán, ha nincs rajtam harisnya. Sõt, jól látod a bokaláncot is. De már nemcsak a harisnya hi¬ányzik rólam, hanem más egyéb is. Ugye, megnézel jobban, és végigsimogatsz engem, ha most vis¬sza¬ülök melléd...?
Lidi ismét leült mellém, s lábait keresztbe rakta. Egyik kezünkkel átfogtuk egymás derekát, a másik¬kal pedig mindketten jó mélyet szívtunk a finom Havanna szivarból. Élvezettel szívtuk tüdõre mindket¬ten a kellemes, bódító illatú füstöt, majd belecsókoltuk egymás szájába. Ekkor azzal a ke¬zemmel, ame¬lyikben eddig a szivar volt, végigsimogattam Lidi mezítelen, gyönyörû lábát, kezdve a térdén, folytatva combján, hétfogást játszva rajta egészen combtõig. Boldogan állapítottam meg, hogy bugyiját is leve¬tette, minthogy kezem ekkor már bozontos, szõrös punciján kalandozott.
- Óh - nyögtem kéjjel - bugyi sincs rajtad, ugye?
- Tökéletes a meglátásod, kicsi Ferikém - suttogta Lidi a fülembe, majd nyelve hegyével lágyan kö¬rözni kezdett fülcimpámon és fülkagylómban, miközben egyik lábát, amelyiket térdén keresztbe rakta, cipõjébõl kiemelte (így látni engedte formás, szép kis lábát, amely nagy termetéhez képest feltûnõen kicsi volt; ekkor tudtam meg, hogy harminchetes), s mezítelen lábfejével lágyan simogatni kezdte az én lábamat, majd így folytatta:
- Tudod, szerelmem, ahogy az imént említettem, van egy csodaklassz szokásom: ha azzal a céllal közeledek hazafelé, hogy otthon egy jót fogok maszturbálni, és ha már egy kicsit jobb az idõ, már me¬zítlábas, zárt körömcipõben megyek haza, sõt, teszek fel magamra egy helyes kis bokaláncot is, hiszen engem is a végletekig fel tud izgatni, hogy nincs rajtam harisnya...Hogy is mondtad az elõbb, édes...? Afacuka-fundaluka? Hóc-hóc katona? Csücsi-csücsi ölembe? És mi lenne, ha majd felérünk a lakásba, most kivételesen Te csücsikélnél Lidike ölébe? Hm?
- Nem zavar, szerelmem, hogy hatvanöt kiló vagyok? Nem lennék Neked nagyon nehéz?
- Ugyan, édes, csak sose zavarjon ez téged. Én alighanem sokkal jobban elbírom a Te hatvanöt kiló¬dat, mint Te az én százamat. Hál\'Istennek, ahhoz is elég erõsek a térdeim, combjaim, hogy kissé meglo¬vagoltassalak rajtuk. Különben is engem sokkal jobban felizgat az, ha nekem ül az ölembe va¬laki, mintha én ülnék valakinek az ölibe. Ne félj semmit, azért odaférek a puncimhoz is... Hogy csi¬náljam, melyik tetszik Neked jobban: két ujjammal, vagy vibrátorral?
- Édes kis Lidikém - mondtam, akarom mondani, suttogtam - olyan mindegy. Én egyformán feliz¬gu¬lok mindkettõ látványára. Különben olyan csodálatos, izgató, szép lábad és csodálatos bõröd van... és....olyan, de olyan nagy örömmel ülök az ölikédbe.
- Gyere, szerelmem - mondta - menjünk, mert úgy érzem, nem bírom már tovább... Vár minket a mosdó, a szép, nagy tükör a hálóban, az illatos parfümök meg krémek, utána meg a finom vacsora és az ágy. És persze három csodálatos nap!

Vége az elsõ résznek