Az éjjel elmúlt csendesen...
Az éjjel elmúlt csendesen. Mély álomból hirtelen nem ébredtem. Aludtam, mint jó gyerek, s az elsõ szóra ébredek. De rögvest, hogy kinyitottam szemem, arra gondolok, valamit még nem tettem.
A tegnap hozott számomra derût-borút, de ma az új nap csak reményt ad. Bár kint biztos hideg van, s ha kimegyek, talán fázom is majd. De dacolok az idõvel, mert a szívem talán majd akkor erõsebben ver, s kire gondolok, remélem, eljut hozzá, bár kétlem, hogy õ azt gondolná, hogy gondolatom ráfordítom. Szavaim, nem hallhatja még és én sem az övét. Talán sikerül majd egyszer, ha a jó sors megsegít, s segítségül ad nekem erõt és kitartást, hogy mit képzelek, az valós is lehet...
És, ha eljutnék hozzá egyszer. Talán mondanék neki nagyot. S, hogy mi lenne az, talán a helyzet adja majd, de az is lehet, hogy ajkaimból szó nem távozik, csak mélán állok majd elõtte, s kezem tördelve próbálok majd mondani valamit.
A találkozást nem sürgetem.
Biztosan voltak és lesznek még elõttem. De biztosan reménykedem, hogy a sors, mely meghozza nekem, az nem lesz véletlen. Talán nem kaptam még jelet, bár lehet, hogy adtak, de kicsit bátortalan vagyok, vagy vak.
Még várok.
Várom azt az órát vagy napot, mikor már letisztultak a gondolatok és már mindketten tudjuk, hogy amiért a szándék, azért, meg még másért is talán, de életünk során lesz néhány olyan utca, melyben együtt haladunk, s az úton csak ketten vagyunk. És, hogy ez az utca milyen hosszú, még nem tudom, de ha már rajta leszünk, és együtt megyünk, meglátjuk, hogy ott lassan vagy gyorsan haladunk majd. S a végét keresnünk kell-e, talán letérünk róla egy kicsit együtt, hol megállhatunk is kicsit, s addig is ketyeg az óra, de akkor nem sürgetjük, csak állunk és idõzünk.
Talán…
