Megyek hozzád
Végre elaludt.... Megyek hozzád. Lassan elindulok… Elõször lefelé... a lifttel, aztán behatolok a teremgarázsba.
Betolom a kulcsot, még beljebb, egész mélyen, amennyire csak lehet. Lassan elindulok, felfelé a garázsból, érzem, hogy a kanyarban vigyázni kell, de megy ez nekem, már nagyon ismerem és érzem az utat.
Érzem, ahogy az agyamban erõsödik a nyomás… Még el sem indultam és máris ekkora a forgalom. Mi lesz az Árpád hídon? De nincs semmi baj, a kezem egyre nedvesebb, le föl jár a kormányon, végre zöld, indulok tovább.. Ismerõs a táj... Ez a domb(orulat), ott egy sziget, kis gödrök, kanyarok, ívek.... Kissé megkeményedik (mi is?) a kormány a kezemben, nem kellene ennyire szorítani!!
Rohanok hozzád, egyre türelmetlenebbül. Már csak egy kicsi van hátra... Megállok, várok egy kicsit, tiszta mazohista vagyok: minél jobban szaladnék, annál jobban kivárok, hogy érezzem ezt az érzést: hiányzol....
Elõször csak egy picit nyomom meg a csöngõt, aztán szünet és jöhet hosszabban.... Kinyílik az ajtó, kettesével veszem felfelé a lépcsõket és már látlak is az ajtóban ahogy mosolyogsz...