Vakrandi 1

Tiszta hülye vagyok, gondolom magamban. Mi van, ha nem is NŐT kergetek, csak egy ábrándot. HA idétlen kamaszok legújabb vicce vagyok, akit beugrattak. Hisz még sosem láttam, nem beszéltem vele. Láttam egy festményt, egy képet a lelkéről, ami megkapó volt. Olvastam a gondolatait, melyek egyszerre voltak érzékiek, játékosak, és lódították meg úgy a fantáziámat, mint már évek óta senki és semmi… Igen, kijöttem a gyakorlatból, már ha volt is gyakorlatom ebben, amit egyre inkább kétlek. Hülye vagyok, nem kétség sem fér hozzá. Flörtölni készülök valakivel, mert játékra hívott, alig pár levél után. Filmes klisé, a negyvenes unatkozó férfi, aki vonzónak talál egy titokzatos nőt, akiről nem tud semmit, akiben mégis benne van a kaland ígérete. A DÖG. Aki jön, és romba dönt mindent egy megismételhetetlen pillanatért. A zsákmány, a préda, aki ugyanakkor játszik is a vadásszal, és lehet hogy ő csalja csapdába a másikat.
A külvárosi kávéházba korán érkezem. Általában késem, mindenhonnan, de most megőrülnék a tudattól, hogy esetleg már elmentél, mert nem voltam pontos, és mert veled ilyet nem lehet tenni. Elég forgalmas a hely, de ilyenkor kevesen ülnek be. A többség csak jön, vesz vagy rendel valamit, az asztalok többsége üresen árválkodik. Legtöbbször csak temetés után ülnek be ide ilyenkor, emlékezni arra, aki már nincs. Hátul nézek ki egy boxot, ahonnan jól látni az ajtót. Rendelek egy forró csokit, és már a megbeszélt időponton is túl vagyunk, mire kihozzák. A DÖG pedig nem jön. Csak váratsz? Vagy felültettek? Nézem az ajtó mellett ülő esetlen tini párt. Ahogy próbálnak udvarolni egymásnak, de közben palástolni is próbálják érzelmeiket. Srácok, majd megtanuljátok, hogy milyen kevés érzéki pillanatot ad az élet, és azt a keveset mennyire meg kell élni, mert nem jön el soha többet. Persze, a nagy öreg, mi? Te aztán tudod!
Nyílik az ajtó, és megjelenik Ő. Kerek vádliját jól kiemeli a magassarkú cipő. Kezén villan az ezüst karkötő, melyről már olvashattam. Nem belép egyszerűen, hanem megjelenik, lénye betölti az egész teret, lezser eleganciája, magabiztos kiállása felülemelkedik mindenen. Az eladók és a felszolgálók egyszerre fordítják oda fejüket. Felállok, hogy észrevegyen. A DÖG körbenéz. Majd meglát és végigmér. Most kiderül… Ha elindul a pulthoz, akkor vesztettem. Meg sem fordul a fejemben, hogy nem ő az, akire vártam…
A nő a pulthoz lép, nem érteni, hogy mit mond. Az eladó hátramegy, majd egy dobozzal tér vissza, a nő belenéz, fizet, és… elmegy.
Indulni készülök, mikor megszólal a telefon, sms érkezett. „Meggondoltam magam.” Köszönöm, ennyire magamtól is rájöttem. Újabb pittyenés. „Szerezz egy búvóhelyet, este 7-ig ráérek.”
Meg sem fordul a fejemben, hogy felhívjalak és számon kérjelek. Olyan gyorsan kapom magam, amilyen gyorsan csak tudom. Fizetek, autóba vágom magam, telefonról internet, búvóhelyek. Hamar felveszik, ismerős a hang, régről. Korrekt csapat, megegyezünk a címben, 1 órára mehetek, már küldöm is tovább a címet. Hirtelen ötlettől vezérelve megállok egy plázánál. Veszek egy doboz bon-bont, egy csokor virágot. Pezsgő nem kell, úgyis autózunk utána… Megérkezem, még így is van időm. Az utcát fürkészem… Megjön a kulcsos ember, megmutatja a lakást, elmondja a szabályokat, a lehetőségeket, de közben gyanúsan méreget. „Tudom, mindig késik… nők…” – mondom, és látom, hogy megnyugszik egy picit. „A kulcsot csak dobd a postaládába” – mondja és elmegy. Újra megszólal a telefon, de ez most hívás.
„Szerettem a vakrandis írást, olyat AKAROK. Most, veled. Menni fog?” – kérdezed.
„Igen. – felelem. – De mi lett volna, ha nem érek rá estig, ha nem keresek búvóhelyet, ha bármire nemet mondok?”
„Akkor nem te lennél az, aki engem akar; és akkor te sem az lennél, akit én akarok. De itt vagy, így ennek a kérdésnek semmi jelentősége. 5 perc múlva ott vagyok, sötétíts el!”
Valóban, kevesebb, mint 5 perc, nyílik és csukódik az ajtó, a sötét folyosóról sem szűrődött be semmi fény. Hallom, ahogy beljebb lépsz, ahogy leveszed a cipőd.
„Itt vagy?” – kérded.
Válaszul oda lépek, ahol sejtelek, és picit össze is ütközünk.
„Itt vagyok.” – felelem, és kezem kezed keresi. Olyan puha, ahogy vártam. Felemelem, és megcsókolom a tenyered.
„Egy régimódi úriember…” – csilingeled nevetve.
„És egy maradi hölgy…” – felelem, egy régi levelezésre utalva. – „És most a régimódi úriember bemutatkozik a hölgynek…” – de ujjad a számra tapad.
„Nem. Még nem. Még nem akarom tudni a neved, és azt sem akarom, hogy tudd az enyém. Itt vagyunk, mert tetszett, amiket írtál. Mert jöttél, és adtad magad. Mert úgy tűnt, ismered a gondolataim, és a fejemben vagy. De ez még nem elég. Kíváncsi vagyok, hogy tudsz-e úgy szeretni , ahogy szeretném, hogy szeress… Ha igen, akkor megismerkedünk, és nem lesznek titkaim. Ha nem, akkor egy leszel a csalódásaim sorában. És ehhez kevés lesz a jó szex…”
„…de elengedhetetlen…” – fejezem be a mondatot, és választ sem várva megcsókollak. Hosszan, puhán, lassan, ráérősen. Nyelveink közös táncba kezdenek, és magukkal húznak minket is. Testünk összeforr, kezem átkarolja csípőd, karjaid a nyakam köré fonod. Terpeszben állok előtted, lábaim combjaidat zárják össze, amik ágyékomhoz simulnak. Finoman mozdul az egyik comb, apró mozdulatok fel, le, mégis feltüzelik kedvem, ajkaink is vadabbul falják egymást, erősebben húzlak magamhoz, szinte eggyé forrunk az ölelésben.
***Te ugyanúgy akarsz, ahogy én téged,
És éjjel az ágyban is ugyanazt érzed.
Én látom a szemeden, ha nem is mondod;
Őrültek vagyunk és nem bolondok!***
Kezem pólód alá furakszik, bőröd selymessége kalandozásra csábítja ujjaim. Végigsimítanám hátad, de ehhez szűknek mutatkozik a póló, és a melltartó is egy újabb akadálya tested birtokba vételének. Könnyedén szétpattintom a csatot, és mohón rántom le rólad a pólót. Válladról lecsúszik a melltartó pántja, és a következő mozdulattól már a földön hever. Tenyerem birtokba venném a hatalmas, formás halmokat, de most te szabadítasz meg a pulóveremtől. Egyszerre akarunk mindent, csókokkal elhalmozni a másik száját, arcát, nyakát, vállát, mellkasát… Végül szorosan összeölelkezünk, úgy szorítjuk egymást mint rég nem látott kedvesek. Mellkasom kebleidnek feszülnek, érzem puhaságát, de látni is akarom, szopni és nyalogatni a bimbókat, nyelvemmel megkeményíteni, és gyúrni, cirógatni, simogatni, és szorítani, hallani közben kéjes nyögésed, ahogy arra vársz, hogy mást is tegyek veled. Vágyammal töltsem be a benned kongó ürességet, farkammal pedig mohó, tüzes puncidat. Te is erre gondolsz, ujjaid már a nadrágszíjjal babrálnak, miközben másik kezed farkamat markolja. Nem lehetünk elég gyorsak ehhez a vágyhoz, rutinos mozdulattal kioldom az övet, és már gombolom, majd húzom is le magamról. Nem tudom, hogy csináljuk, de közben egy pillanatra sem engeded el férfiasságom, folyamatosan játszanak vele ujjaid. Mikor kilépek a nadrágból, akkor újra közel húzlak, fenekedbe markolok, nyakadat csókolom, majd elindulok lefelé…
***Nem kell más, úgy csókolnám a szádat,
Letépném az összes ruhádat,
Ahogy azt nem csinálta még más!
Nem kell más, amikor a szemembe nézel,
majd attól a tűztől égsz el,
Amit te bennem gyújtottál,
És nem kell más!***
A bőröd izzik, ahogy a csókjaimmal elárasztom... elidőzöm a mellbimbónál mely kemény és dacol a nyelvemmel... haladok tovább.... nyalogatom a bőröd, majd végigfújom.... libabőrös leszel az élvezettől... Már előtted térdelek, a köldöknél játszom, csókolom, nyalom, körözök a nyelvemmel... feszengsz, tudod, hogy mi következik, és már te is AKAROD.
Egyik kezem a szoknyától szabadítana, a másik a kerek, hatalmas keblet markolja… Besegítesz, lehúzod a cipzárt, és elkezded tolni a szoknyát. Csupasz, borotváld vénuszdombod egy pillanatra meghökkent.
„Borzasztóan kívánlak!” – suttogod – „nem akartam ezzel is húzni az időt…” – csilingeled kacéran, én pedig boldogan csókolgatom a combod, a combfixes harisnyától indulva felfelé. Feneked megtámasztod a széles komódon, lábaid szétnyitod, most már semmi nem áll ajkaim útjába. Ugyan semmi kétség, teljesen felkészültél a befogadásomra, én mégis óvatosan közelítek, inkább játékból, semmint a félelemtől vezérelve… A combtövektől haladok egészen lassan közelítve, csókolva, de te széthúzod a szeméremajkaid, és szinte az arcomba tolod hatalmasra duzzadt csiklód. Innen már nincs visszaút, fékevesztetten nyalom, szívom be ajkaimmal, nyelvem fürgén körbe-körbe táncol rajta, ujjaim behatolnak, és belülről ingerlik a puncit. Lábaidat vállamra helyezed, ujjaid hajamba túrnak, időtlenül, a térben lebegve kényeztetem a gyöngy keménységével és simaságával vetekedő csiklót.
***Ne sírj, ne félj,
jobban szeretlek téged a saját életemnél.
Csak bízz bennem,
a szív erősebb úgyis minden értelemnél.***
Csukva tartod a szemed, nehogy elmúljon… a tested remeg... a forró érzés.... hangosan nyögsz és a befejezésért esedezel... Majd vad hullámzás… a hüvely ütemesen ráfeszül ujjaimra, szinte eltörik… kezed erősen szorítja és húzza fejem… elengedsz, és én belül érzem lebegésed, kiléptem ebből a testből, a világból…