Csak egy emlék...
Rég nem látogatott helyek, emlékektõl nyüzsgõ kopár terek, utcák, kávézók, kocsmák, és a mozi… De nem idõutazás volt ez, egy új világba csöppentem, egy idegen helyre, ahol azelõtt még sosem jártam.
Asztal, három szék, itallap. Hólé a padlóra száradva, az asztalom üdítõ cseppek. Várnom kell, míg a tiszta asztalra végre rákerül a cappuccino-m kávécseppes csorba csészében és a tea, amit leendõ társaságomnak kértem (aki szokásához híven késik, de neki elnézem, mert 15 éve is mindig elkésett). A tea persze flakonban, pohár nélkül. Szólok a pohár miatt, a csaj csak néz rám bambán, majd hoz egy poharat, tiszta, láttam az elõbb vette ki a reklám dobozból, még nem is használták.
Atyám, ha én anno ilyen munkát végeztem volna hasonló munkakörömben, keményen seggbe rúgtak volna miatta. Végül észbe kapok, és nem törõdöm a pulttal vagy a kiszolgálással tovább. A társaságom is megérkezik. Kedélyesen csevegünk, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára, a különbség csak annyi, hogy a múlton rágódunk, emlékeket idézünk.
Ez a nosztalgiázás kicsit jót tesz, felébreszt bennem rég kihaltnak hitt érzéseket. Csak a szörnyû dolgokra emlékszem a régi idõkrõl, de kiderül, hogy csak elrejtettem a boldog pillanatokat a sanyarúbb idõkre, olyanokra, mint ez mostani.
Ez a kis kávézgatás csak bemelegítõ a mozi elõtt, itt várakozik mindenki, aki a filmre vár. Ezért ülünk itt és beszélgetünk jelentéktelen, de annál vidámabb dolgokról. Kellemes és egyhangú este lenne, ha csak arról szólna, hogy egy régi kedves barátnõvel, rokonnal nosztalgiázok és mozizok ezen a havas februári péntek estén.
Társaságom azt mondja, hogy az elmúlt években elég ritkán találkoztunk, de olyankor mindig olyan dolog történt, amire késõbb jó emlékezni. Nem is tudja, hogy mennyire igaza van ezzel a kijelentéssel…
A film kezdéséig alig 10 perc van, mikor befut egy csapat srác, akik igazából már nem srácok. Ismerem õket, emlékszem rájuk, õk is csak egy baráti kör, mint a többi. Biccentenek, jelezve ismerjük egymást, rájuk mosolygunk. (Kötelezõ körök letudva.) Aztán csevegünk tovább, van mirõl beszélni ennyi idõ kieséssel.
Egyszer csak furcsa érzésem támad, volt már ilyen, nem újdonság. Ilyenkor, mint bárki, én is körbepillantok. Megakad a szemem egy ismerõs szempáron, lassan tágítom a fókuszt. Kölyökkép, vadító zöld szempár, szõkésbarna haj. Emlékszem rá… anno, szakadt farmer, bõrdzseki, most nem szakadt az a farmer és a kabátja sem bõr, de jól néz ki. Egy cseppet sem változott. A karika még mindig a bal fülében és csibész mosoly az arcán. Régen õ jött zavarba az én pillantásomtól, most én fordítom el hamarabb a tekintetem.
Zavarba hozott, elég rég történt ilyesmi. Mély levegõt veszek, közben halljuk, hogy elfoglalhatjuk a helyünket… végre. Aztán a film elkezdõdik és próbálok kizárni minden mást. Persze nem megy. A film közben 2x ugrik a szalag, majd 3x-ra elszakad. Türelmet kérnek… - no comment. Nem ehhez szoktam, hiszen a fõvárosban élve, ahol mozi-városok és –paloták vannak extra kényelmes fotelokkal gép által pattogtatott és nem mikrozott popcornnal és fõleg nem eszelõsen jóképû emlék-pasikkal…
Franc…! Szedjem össze magam…
Mire ez megtörténik a filmnek vége, kiözönlik a cirka 25 ember. Utoljára maradunk és azon tanakodunk, hogy beüljünk-e a régi törzshelyre, végül a NEM mellett döntünk. Társaságomat haza kísérem, még beszélgetünk egy órát, majd én is hazaindulok a behavazott kisváros fagyos utcáin.
Nem tudom mennyire tudatos a kitérõm, de a régi törzshelyet azért útba ejtem. Nem tervezek bemenni, de kihez siessek haza és miért?!
Állok a kocsma elõtt, az út túloldalán. Látom a fényeket, hallom a benti beszélgetés morajokat. Tudom, hogy bent van. Mindig idejárt és ez biztosan nem változott. Behunyom a szemem és felidézem: milyen is volt…
Az elsõ képen úgy ötödikes lehettem, õ akkor ballagott nyolcadikból. Majd egy következõ képen már szakközepes vagyok és elõször jöttünk el ide a barátokkal a késõbbi törzshelyre, ekkor õ már rég idejárt hétvégente.
És már látom az elsõ pillantásokat… egy közeli discoban voltunk. 16 vagyok… táncolok, élvezem a zenét. Érzem, hogy figyel valaki… körbenézek… vadászom a pillantását. A bárpultnál ül, a sörét issza… valóban engem néz… tekintetünk találkozik… rámosolygok, visszamosolyog. Már neki tekerem magam, tudom, hogy ma este õ lesz az, aki elvihet.
Intek neki, mire leteszi a sörét, elnyomja a cigijét és keresztülverekszi magát a tömegen, hozzám. Nem kell felnéznem rá, egyforma magasak vagyunk.
Azt már nem tudom ki csókolt meg kit, de érzem a sör savanykás ízét és a dohányt. Úgy szorított magához, mintha soha nem akarna elengedni. Táncoltunk és csókolóztunk… sokáig. Az elsõ mondat annyi volt csupán: „Ma este te nyertél meg magadnak, vigyél el valahova.”
Kézen fogott és átrángatott a tömegen… kiértünk és újból csókolt, erõsebben és követelõzõbben. Aztán rohantunk a városon át, a régi utcákon és játszótereken át. Egy garázs-sornál visszarántottam, nem bírtam tovább rohanni. Elõször csak furán nézett rám, majd újból csókban forrtunk össze, és ahelyett, hogy az ágyig rohantunk volna – egymásnak estünk. Meleg este volt, de még most is érzem, hogy a fal érdes és hûvös a hátamnak. Alul a szoknya nem akadályozott semmit, de az aznap esti bugyim azóta sem lett meg. Nem tudom meddig tartott. Az illata, a csókja és a pillantása van most is elõttem, abban a másodpercben, amikor elment bennem…
Sosem voltam szerelmes belé, és szégyen, de még a nevét sem tudom…
…azt hiszem, most már nem is szeretném tudni, mert Õ így szép emlék, és most jó volt emlékezni rá… itt a fagyban, a régi emlékekkel átszõtt füstös kocsma elõtt egy évtized távlatából.
