A vágy és az érzelmek

Részlet a második kötetbõl:
Mirjam Salliven: Szexr@ndi lélekkel

\"2010.október 19.
Ma azt vettem észre, hogy valami meg akar fojtani, a félelem maró, bûzös szaga fojtogatott. Szó szerint, itt belül a torkom el volt szorítva, nem tudtam rendesen nyelni. Azt hittem, valami betegségem lett. Beteggé tettem a torkomat. Rájöttem, a ki nem mondott szavak akarnak megfojtani, azok a szavak, amik néha sokkal fontosabbak, mert ezek mögött mély érzések bújhatnak meg. A lelkem üzent, így adott jelet, hogy tenni kell valamit, mert valami baj van, van valami, amit ki kell adnom magamból. A lelkem velem együtt érzett. És rá kell jönnöm, hogy mi az. Rájöttem. Újból elõjött a lelkiismeret-furdalásom, hogy mit tettem Kevinnel. Az Evelin története, pedig már hónapok óta semmiféle kapcsolatban nem voltunk így. Fájt! Százszor gondoltam már el, hogy mit mondok. Volt egy kicsit durva elképzelésem róla. Úgy éreztem, megérdemelném, hogy azt csináljon, és úgy bántson, ahogy csak akar, ha elmondanám neki, mit tettem. Akár így:
– Azt akarom, hogy ne szólj hozzám egy szót sem, mert nem érdemlem meg. Csak fogd a kezemet, és húzz magadhoz, hogy szinte fájjon! Érezzem a szíved õrült kalimpálását, és te érezzed a félelemmel teli vágyat, mely belõlem árad, és átjárja a testemet, mert megérdemlem… Lássam a szemedben a vad, õsi szenvedélyes, vággyal teli dühöt, mert megérdemlem. De legyen ott benne a megbocsájtás szikrája, ami egy-egy pillanatban megsimogat úgy, hogy észre se veszem.
Tépd le a ruhámat, hogy az anyag a bõrömet sértse fel, szakítsd szét a harisnyámat izzó puncimnál, melynek édes nedvei már a combomon folynak lassan, és úgy érzem, szinte marják a bõrömet a kíntól, mert megérdemlem…
Erõs legyen a kezed, minden mozdulatod uralkodjon rajtam, bánts, és õrülten szeress egyszerre, mert megérdemlem…
Álljak elõtted meztelenül, remegve a félelemtõl, de érezzem, bízhatok benned… mert mégis szeretsz, bár ezt ne mutasd most.
Lökj a falhoz, és szoríts, hogy ne tudjak ellenállni, ujjaidat húzd végig a lábaimon egészen fel a combomig, majd fel a hátamon, a nyakamig, mintha a húsomba akarnál marni… és igenis marj vérvörös jeleket rajtam, melyek soha ki nem törlõnek, mert megérdemlem…
Szívd ki a bõröm minden illatát, legyünk õrültek kicsit, mert ami bennünk most zajlik, csak így lehet legyõzni.
Mard a combom belsõ hajlatát, miközben te érzed, a nadrágodban lévõ férfiasságod majd szétrobban a vágytól.
Tépd a hajamat, szorítsd az államat, miközben kényszerítesz, nézzek a szemedbe… és harapj, harapj… ahol érsz… a nyakamat, a vállamat, serkenjen ki a vér a piros remegõ ajkaim szélén… hogy felszisszenjek a fájdalomtól… de fogd be a számat, mert megérdemlem. Csak nézz a szemembe, és elvetemült, félõrült módján, rekedt hangon suttogd a fülembe:
– Az én kis szukám, szeretve imádott, én kis szukám!
A kerek, puha melleimet büntetésbõl hagyd ki, hadd sóvárogjanak csak a kezeid után, mert megérdemlem…
Aztán ne legyen tovább. Lökj a földre, feszítsd szét a combjaimat, mint aki meg akar erõszakolni, és tégy magadévá! A te kis hazug, szeretnivaló boszorkányodat, mert megérdemlem…
Légy önzõ, kemény, csak magaddal foglalkozz, mert megérdemlem… Élvezd, hogy fetreng alattad a nõi test, kitárulkozva csak neked.
Akarom, hogy töltsön ki a farkad, és élvezz belém… Ordíts a gyönyörtõl, ordíts helyettem is mind, azért, amit ellened vétettem… És amikor a forró magjaidat útjára engeded a testembe, a lelked hajoljon le hozzám… Már ne szoríts már légy gyengéd… Már csak a könnycseppjeimet töröld le, ami legyen a megbocsájtás jele…\"