Az édenkert meséje
Az édenkert meséje
Nyárvégi este van. Az anyagi világ pihenni készül. Csak a szerelmes szívek nem alélnak. Nyughatatlan vágy gyötri õket, láthatatlan erõ húzza egymáshoz õket, akadályokat nem ismerve. Legyõznek mindent, mi elválasztja õket, hogy végre megállíthassák a kegyetlen idõt, megszüntetve a teret, hogy egybeolvadásuknak semmi ne legyen gátja.
Így került kezembe a kezed, így olvadt lelkembe a lelked. Sétára hívsz, és én hagyom magam vezetni. Szellõ támad, és csodás illatok érkeznek felénk az esti fuvallatok szárnyán. Elõbb csak kellemes, majd egyre részegítõbb. Te csak biztatsz, hogy lélegezzek mélyeket, mintha nem tudnám, magad mutatod, miként kell. Az elsõ, mely megtölti a tüdõmet, még csak enyhe borzongással tölt el, a második – erre már ösztönözni sem kell -, lelkem minden zugáig hatol. A harmadikra érzem, elhagyom testem és lelki ikerpárként, könnyedén siklunk tovább a csendes alkonyati tájban.
Megszabadulva anyagi törvények nyûgjétõl, szabadságunk korlátlan. A pillanat töredéke alatt repülni viszel, már fenn járunk a fellegek felett, onnan gyönyörködünk a lemenõ nap által aranyba és bíborba színezett tájban. Belefeledkezem az alánk besikló csodás táj látványába. Amint óvatlan pillantást vetek arcodra, megdöbbenek: Vonásaid úgy sugároznak, hogy az elõbbi földi kép fakó giccs lett egy pillanat alatt. Szemedben tomboló tûz elnyomja a lemenõ napkorong izzó fényét is. Jó elveszni tekinteted óceánjában… Belevetni magam, mint gondtalan cetek a hullámzó tenger habjaiba.
Egy kép mégis feltûnik szemed tükrében, amint az alattunk elsuhanó táj képeit közvetíti felém. Piciny sziget az óceán közepén. Vakítóan fehér homokos partja gyûrûként válik el a mélykék víztömegtõl. A buja növényzet zöldje hívogatóan integet felénk. Egy pillanat alatt döntök, és már együtt zuhanunk lefelé. De nem kell félned, hiszen tudod:
\"Higgy nekem, nem hagyom, hogy leess!
Boldogságot adok, hogy mindig csak nevess,
A végsõ pillanatban fogom meg a kezed
És az egész világot odaajándékozom neked,
Mert több, mint a barátod vagyok...\"
De hol lehetünk? Tudni nem tudjuk, de érezzük. A legjobb helyen, hol szerelmesek lehetnek. Az édenkert földi mása, ahová csak képzeletében léphet be földi ember. És mi itt vagyunk. A Paradicsom egy kicsiny darabja, mely kutató szemek elõl rejtett, csak a szerelmes szívek számára látható.
A lemenõ nap aranyhídján sétálva érkezünk a mennyei partra. Bokáig süppedünk a finom, meleg fövenybe, mely vetett ágyként hívogat bennünket. Nem is lehet ellenállni a vonzerõnek és leheverünk a mesebeli homokra és élvezzük, amint a hullámok nyaldossák lábunkat. A tenger minden egyes hulláma kincsekkel kedveskedik nekünk, elénk terítve az évmilliók minden örömét és bánatát.
A tengeri kincstár azonban nem tudja figyelmem sokáig lekötni. Érdeklõdésem lassan újra feléd fordul. Lopva vetem tekintetem Rád, amint önfeledten élvezed a napfény, a levegõ, a víz és a homokszemek millióinak kényeztetését. Mosolyod visszatükrözõdik a hullámok teremtette apró prizmákban, és szeretet-szivárványt varázsolsz fölénk. Gyönyöröm teljes, amint így szemléllek. Szeretettel és szerelemmel aranyozom be egész testedet és annak minden apró zugát.
Átható tekintetem azonban elárul engem. A gyûrûzõ, apró érzelem rezdülések hamar megérkeznek hozzád és kizökkentenek ennek a mikroszkopikus univerzumnak a középpontjából. Egy pillanatig tétován rám tekintesz, még a mennyei mosoly ott van arcodon. De ahogy tekintetünk találkozik, megérzed rajtam az évezredes érzelmi érdeklõdést, amivel csak a férfi tud a nõ felé fordulni. Arcod kisimul, az addig réveteg tekinteted megélénkül, és minden figyelme szememre irányul. Ajkaid reflexszerûen eltávolodnak egymástól, megadva a jelt és a beleegyezést a férfi közeledésének elfogadására.
A pillanat töredéke alatt szûnik meg számunkra a külvilág. Minden idegszál a kettõnk közötti kapcsolat kiteljesítésén dolgozik. A lelki kontaktus kialakulása után önkéntelenül jön létre a testi. És elindul a lelki és érzelmi energiák forgása, örvénylése, kölcsönhatása egy felfelé ívelõ spirál mentén, melynek tetõpontján az idegek és az ingerületek a legpompásabb tûzijátékot produkálják. Színek, formák egymásba fordulása, mozgása, kavargása, tobzódása, melyet a környezõ világ némán visszhangoz.
A parton már csend honol. Csak a tudatunkban nem csitulnak még az élmények és emlékképek. Lassan csillapodnak, és átadják helyüket a mindent ellepõ nyugalomnak és békének.
A napkorong utolsó sugarai is elülnek és elenyésznek. Az éjszaka csillagos takaróját szeretettel borítja ránk, és közben a fülünkbe súgja egy új nap csodálatos ígéretét.
Vége
