Két testben egy lélek...4
A férfi leül vele szemben, és a kiérkező pincérnél leadják a megrendelést... Már majdnem teljesen elfogyott a fagylaltkehely... mikor megcsörren a férfi telefonja... arca komorrá válik,majd így szól a telefonba...
Természetesen, azonnal indulok... a vele szembeülő nőre néz... - Ne haragudj... de el kell mennem. A kórházból telefonáltak, egy súlyos sérültet vittek be, és nincs ellengendő vér abból a vércsoportból...
Még jó, hogy azok közé tartozol, akinek a legritkább vércsoportja van... - válaszol a nő, miközben feláll az asztaltól, megöleli a férfit és megköszöni az ajándékot...
- Köszönöm a nyakláncot...
Szívesen! Viseld egészséggel, és ha ránézel, mindig gondolj rám!
A férfi leint egy taxit, és elhagyja a fagyizót...
Miközben a vért veszik tőle, azon gondolkodik, mit is vegyen a nőnek, akit múlt este ismert meg... Ahogy ma a plázában járt, megakadt a szeme egy pár ezüst nyakláncon, amihez egy szív alakú medál tartozott, ami félbe volt vágva... Ezt talán nem kell visszautasítani az értéke miatt, mégis egy mély érzelemre utaló ajándék lehet… A kórházból egyből a boltba siet megvenni az ajándékot, amelyhez szép kék díszdobozba kéri a csomagolást... Miután megvette, hazasiet és készülődik a közelgő randevúra... Fejében már sorakoznak a programok, hova viszi majd kedvesét. Úgy tervezi, hogy az ajándékot azon a helyen adja át, ahol először megcsókolta a nőt... A ház elé érve döbben rá, hogy még a vezetéknevét sem tudja a nőnek... de gondolja, hogy a kaputelefonon csak megtalálja a nő nevét... Szerencsére csak egy Rebeka van...
Kovács Rebeka... - olvassa hangosan a névtáblán szereplő nevet... Hosszasan nyomja a csengőt... de semmi válasz nem érkezik... Kisvártatva kinyílik a lépcsőház ajtaja, és két egyenruhás rendőr lép ki rajta a házmester kíséretében... A férfi odalép az idősnőhöz és megszólítja...
Jó napot kívánok... Dely Attila vagyok, és Kovács Rebekát keresem...
Az idősnő arcára rémület ül ki... kezeit szája elé tartva mondja...
Jajj, édesem... Rebekát baleset érte... A rendőrurak is épp ezért voltak itt...
A férfi azonnal a rendőrök után siet... akik, miután megtudják milyen kapcsolatban áll a sérülttel, elmondják neki, hogy mi történt. Felajánlják neki, hogy beviszik a korházba... Odaérkezve beszél az orvosokkal, akik azt az információt adják, hogy Rebekát súlyos fejsérüléssel, és több súlyos töréssel vitték be a mentők... Jelenleg kómában van, rengeteg vért vesztett... A legmegrendítőbb az volt számára, mikor az orvos kijelentette, ha az első huszonnégy órát átvészeli, akkor van esélye... Nem lehet mást tenni, csak várni, és bízni a csodában... A férfi nem akar hinni a fülének... többször is megkérdezi az orvost, hogy biztosan nem tudnak valamit tenni...
A pénz nem számit... Bármennyit megadok, ha valamire kell, de segítsen rajta... Kérem...
Nem tudok többet tenni! Sajnálom uram, de csak várni tudunk... A sors kezében van a hölgy élete, amit emberileg meg lehetett tenni, azt megtettük... Sajnálom! - majd az orvos sietve távozik, mert keresik egy újabb sürgős esethez...
A férfi fejében kavarognak a gondolatok... Szinte fel sem tudja fogni, hogy ez megtörtént... A sors nem űzhet vele ily tréfát... Útjába sodorja élete nagy szerelmét, és amilyen hirtelen adja, olyan hírtelen el is ragadja tőle... Leroskad a nõ ágya melletti székre... Nézi azt a nőt, aki nem is olyan rég még a boldogságtól ragyogott... szinte szárnyalt a jókedvtől... És most itt fekszik előtte tetőtől talpig bekötözve, és mindenféle csövek és kábelek vezetnek ki belőle... Későre jár már... a férfi még mindig ott ül görnyedve a széken, és tekintetét le nem veszi a nőről... Gondolataiban a nővel átélt perceket , órákat idézi fel... Elmélkedéséből az éjszakás nővér riasztja fel, aki ellenőrzi a készülékeket...
Uram nyugodtan lefeküdhet a szomszédos ágyra, ha gondolja...
A férfi alig hallható hangon válaszol...
Köszönöm nem... jobb így... itt mellette...
A nővér sajnálkozva néz a férfire... Sokszor látta már ezt... Tudja, jobb, ha inkább most nem szól többet, és csendben kimegy a szobából... Csend van… Csak a gépek hangja töri meg a csendet... a lélegeztető gép egyenletes susogó, és az EKG sípoló hangja... Ezek azok, amik most azt jelzik, hogy élete nagy szerelme küzd még az életéért... mindkettőjükért...
A hajnal nagyon lassan jön... de megérkezik. Az ablakon át beszűrődik a felkelő nap fénye... De ez most nem tölti el csodálattal a férfi... mindössze csak a remény... hogy eddig még semmi olyan baj nem történt, ami súlyosbítaná szerelme állapotát... Végre eljött a vizit ideje... Megjelenik az orvos... megnézi a készülékek által rögzített adatokat... majd elmosolyodik...
Remek... Sikeresen átvészelte a kritikus időszakot... Most már bizakodhatunk, hogy minden jól alakul...
Mikor tér magához? - kérdi aggodalmasan a férfi...
Azt még nem lehet megmondani... de nagyon biztató az agyi intenzitása... Nyugodjon meg uram, most már minden rendben lesz...
Miben tudok segíteni?
Csak maradjon mellette, és beszéljen hozzá...
Másnap a férfi virágokkal, és egy naplóval a kezében jelenik meg... Leül ismét a nõ mellé, és a saját verseiből olvas fel neki...
„Csak csendben figyelj, és hallgasd a mesém
Két ifjúról szól most kicsinyke regém
Járták az útjukat, mint akárki más
őket is érte sok öröm, s csalódás
Szívük vert hevesen, de múlt a varázs
Gondok súlya alatt kihűlt a parázs
Szárnyakat növesztve új célt kerestek
S Ámor nyilától szerelembe estek
Múlt árnyától félve óvják még lelkük
Csupán ízlelgetik: Örökké... Együtt...
Izzik szívükben szerelem új lángja
S egyre erősebb mindkettőjük vágya
Beteljesülésük még csak ígéret
Fogadalomtétel egymás szívének
Ugye, tudod, ha jössz, el nem eresztlek
Része leszel végleg az életemnek
Egyre jobban hiszek szép közös jövőnkben
Össze ne törd szívem, légy enyém örökre!”
„Tudom, hogy nem vagyok tökéletes
De Melletted talán jobb lehetek
Több, mint amit magamról képzelek
A semmiből veled minden leszek!”
Nap, mint nap felolvas a nőnek, egészen addig míg az ötödik napon megmozdul a nő... A férfi azonnal szól a nővéreknek, akik értesítik a doktort... Mikor az orvos megvizsgálja, közli, hogy most már levehetik a lélegeztető gépről, beindult nála a spontán légzés... Egy újabb remény... A férfi a nő fölé hajol, megpuszilja a homlokát, majd a zsebébe nyúl és előveszi a nyakláncot... Az orvosra néz, és megkérdi, hogy a nyakába leheti-e... Az orvos mosolyogva bólint, hogy igen... A férfi a nő nyakába helyezi az egyik nyakláncot a fél szívvel, a másikat pedig a sajátjába... majd megfogja a nőkezét és azt mondja:
Két testben egy lélek, egy szívdobbanás... Ezek vagyunk mi...
Mindenki elmosolyodik, a nővérekben még egy kis irigység is fakad, ahogy látják a férfi érzéseit a nő iránt. Egy újabb nap után végre magához tér a nő...
A férfi épp egy újabb verset olvas fel neki, mikor a nõ alig hallható hangon megszólal, de a férfi füleinek ez angyali zengés volt... Az viszont kevésbé amit mondott:
Menj innen!
Tessék? - kérdi a férfi, aki nem érti, miért mondja ezt neki... Nem emlékezne rá? Vagy mi történt? Valami biztos nincs rendben...
A nõ összeszedve minden erejét, megpróbálja hangosabban elmondani, amit szeretne...
Kérlek, menj innen... Hagyj engem békén!
A férfi nem akar hinni a fülének. Elmegy, szól a nővéreknek, akik ismét az orvossal térnek vissza... A doktor újra megvizsgálja a nőt, és közli a férfival, hogy a nő, igaz hogy gyengécske, de jól van. Viszont nem szeretné látni a férfit, és ezért megkéri, hagyja el a kórtermet... A férfit megrázza a dolog... nem érti, mi történik... Miért változtak meg kedvese érzései iránta... Nem fog most magyarázatot kapni... ezért kénytelen válaszok nélkül otthagyni szerelmét...
Rebeka lassan, de szépen épül fel a sérüléseiből... Az egyik reggel a nővér bemegy a kórtermébe, és közli vele, hogy az a férfi szeretne vele beszélni, aki itt volt akkor is, amikor magához tért...
Mondja meg neki, hogy látni sem akarom!
A nővérke meglepett arccal fordul el tőle, és szomorúan közli a férfival, hogy nem akar vele beszélni... A férfi most is engedelmeskedik, nem akarja, hogy bármiféle olyan indulatot keltsen a nőben, ami esetleg rontana az állapotán... A nővérke azért visszatér Rebekához, és közli vele, ha nem sérti meg, akkor feltenne egy kérdést... Rebeka rámosolyog, ami fura érzéssel tölti el... sosem érzett még mosolygás közben fájdalmat... de most kellemetlenül hasít belé ez az érzés, és gyorsan el is torzulnak vonásai... A nővérke egy kissé szemrehányóan teszi fel a kérdést:
Mit okozott az a fiatalember, ha szabad megkérdeznem?
Az a fiatalember nem más, mint egy nőcsábász, aki örömét leli abban, ha más lelkébe tipor...
Hát ne haragudjon... de ha valaki annyira aggódik valakiért, mint ahogy õ tette magáért, az nehezen hiszem, hogy olyan lenne, mint ahogy ezt ön állítja... - és elmeséli, hogy miket csinált a férfi, míg kómába volt, és odaadja neki a férfi verseit tartalmazó naplót is, ami az asztalon hevert azóta is... - Magának írta őket, sőt azt a nyakláncot is ő tette a maga nyakába, mikor levettük a lélegeztető gépről… És ezt nem mondhatnám el, de a vért, amit kapott, azt is a fiatalembertől kapta... Igaz, azt nem tudta még, hogy magának lesz...
Rebeka belelapoz a naplóba... és ahogy olvassa az elé táruló szavakat, szemei könnybe lábadnak...
„Csak az ég tudja, mit megteszek Érted
S tenném még százszor is, ha Te ezt kéred
Szellemként követlek s nézem óhajod
szívem visszhangozza minden sóhajod
Érzem fájdalmad, bármilyen bánat ér
Én adok hálát a Te örömedért
Eltűnök ha kérsz, árnyékot se vetek
Szíved mélyén keress, hidd el, ott leszek!”
Hirtelen összecsapja a naplót, és ledobja az asztalra...
Pár hónap lábadozás után végre elhagyhatja a kórházat... Az egyik barátnője megy el érte... Amikor a kocsiból kiszállnak, a férfi ott áll, oldalán azzal a bizonyos nővel, akivel aznap látta, mikor a szörnyű balesete volt... Rebeka elfordul... látni sem akarja őket, de a férfi odalép elé, és így szól...
