Best of 2017
Pontosan egy éve, nyálkás januári délutánon várakoztam az Oktogonnál arra, hogy meghalljam a merőleges forgalom zaját a zebránál. Utálom ezt a csomópontot, kiszámíthatatlan síkok, nem egyértelmű kanyarodási megoldások, szóval nagyon kell figyelni. Nem szoktam segítséget kérni, de most jól esett, hogy egy nő rákérdezett, megyek-e vele. Megfogtam a könyökét, átértünk. Már mondtam volna, hogy köszönöm, meg hogy szépeket, meg hogy egy élmény volt, amikor izgulós-remegős hangon a fülembe súgta:
- Felpróbálnálak, vakocska!
Nyuszi vagy! – szóltam utána kapásból, mert persze már ki is csúszott a kezem alól, léptei egyre távolodtak.
- Hát, tényleg! – hallottam még. Elmentében fel is kacagott. Kinevette a saját gyávaságát.
Továbbindultam, bementem az Írók Boltjába, elrendeztem az ottani ügyemet. Ahogy újra az utcán álltam, hozzám lép valaki.
- Szia! Az előbbi nyuszi vagyok.
- Szervusz, előbbi nyuszi. Parancsolj velem.
- Itt lakom a Zeneakadémia mellett.
- Akkor menjünk gyorsan.
Újra megfogtam a könyökét, megindultunk. Nekem hatalmas vibrálás kezdődött a gyomromban, a szívem pedig úgy kitágult, mintha egy lufit fújtak volna föl benne. A legfölöslegesebb gondolatok jártak a fejemben: milyen jó, hogy reggel borotválkoztam, hogy nem fecske van rajtam, hogy egy órája mostam fogat. Hogy nem kap-e frászt a szőrös hónaljamtól. Hogy nem kapok-e frászt, ha alul le van szőrtelenítve. Hogy képes vagyok-e végigcsinálni. Hogy ő képes lesz-e végigcsinálni, vagy az utolsó pillanatban megretten és szélnek ereszt. De nem, egyenletesen haladtunk. Őrület, őrület, amibe most belefogtunk! Elrablóm egy szót sem szólt, némán ment fél lépéssel előttem, én pedig örültem, hogy lám, nem okoskodik kéretlenül, vigyázz, padka, most jobbra fordulunk, most lépcső jön, hanem érti, hogy egy vaknak elég a fehér bot meg a másik könyöke, hogy hibátlanul elnavigáljon a hepehupás belvárosi utcákon.
A legalapvetőbb adatokon kívül semmit nem tudtam meg róla. Nő. Kora hang alapján harminc és negyvenöt között bármi lehet. Elég magas, mert szuszogását kicsivel a fülem alatt hallom. Könyökén van fogás, tehát – szerencsére! – nem csontos alkat. Járás közben amúgy is rázkódtunk, de úgy érzékeltem, enyhén remeg. Én egészen biztosan remegtem. És nem enyhén.
Bementünk egy kapun, föl a félemeletre, lift indult a magasból. Beszálltunk, elengedtem a könyökét. Két tétova, megszeppent ovis. Egy bátorító mosolyt küldtem a semmibe, ő erre végigsimított a kézfejemen.
- Borisz vagyok.
- Kriszta. Szia.
- Szia, Kriszta. Örülök.
- Én is. Nagyon.
Kriszta lakása: kicsi és jó illatú. Az előszobában üggyel-bajjal fér el két ember, így lesegítettem róla a kabátját, megvártam, amíg kibújik csizmájából, csak azután kezdtem vetkőzni. Egy szobából öblítőszag áradt, biztosan ott szárad a mosott ruha. Álldogáltunk a jó melegben.
- Én megyek pisilni. Itt a következő ajtó a fürdőszoba, ha gondolod…
- Gondolom. Majd jössz te is?
- Ühüm.
Itt sem lehetett volna csárdást járni, a zuhanykabin elfoglalta a felét. Mosdó, tükrös szekrényke és egy mosógép, meg fél négyzetméter szabad tér. Levetkőztem, ruháimat összehajtogatva a mosógépre raktam. Vigyáztam, hogy az alsónadrágomat ne felülre tegyem, gondosan elrejtettem a póló és a pulcsi közé. Beszálltam a zuhanyzóba, hátrébb álltam és megnyitottam a kart. Próbálgattam a víz hőmérsékletét, tusfürdőt vagy szappant kerestem. A csobogáson túl is hallani lehetett, ahogy leöblítik a vécét.
Mikor Kriszta rámnyitotta a kabin ajtaját, én már jól bevizeztem magam. Hátrébb álltam, hogy ő is a rózsa alá férjen, és dobogó szívvel vizet simogattam végig a vállán.
- Behunyod a szemed? Tudod, egyenlő esélyek, meg minden.
- Már régen behunytam.
- Te aztán gyűjtöd a jó pontokat, hallod-e – mondtam, és csak simogattam gömbölyű vállát, vastag karjait. Ő is a karomon tartotta a kezét, de hamar átcsúszkált a mellkasomra, a nyakamra.
- Tisztálkodjunk.
- Jó, tisztálkodjunk.
Zselét nyomtam a tenyerembe, szappanozni kezdtem Kriszta átmelegedett, nedves bőrét. Úgy fordultunk, hogy most rám folyjon a víz, ő pedig hagyta, hogy finom, kíváncsi mozdulatokkal habosítsam. Magas volt és erős, húsa feszes, derekán sodorgatásra termett mentőöv. Zsömle alakú, lefelé tartó mellein megkeményedtek a bimbók, és amikor széles csípőjéig értem, teljesen kiszáradt a szám.
- Dagi vagyok – mondta zavartan.
- Nem szeretem a csontzenét – válaszoltam, és ajkammal megkerestem kemény ajkát.
Csókolózva öleltük egymást a víz alatt, minden tartózkodásunk a lefolyóban landolt. Kriszta is nekilátott, hogy felfedezzen, de ő mellkasom, hónaljam után rögtön a hasam alját kezdte szappanozni. Büszkén, elvarázsoltan dagadoztam, vibrált a csunyám macimancsában. Szorosan tartottuk egymást, én széles hátát és fenekét simogattam, ő pedig szorított, szorított magához. Végre én is lenyúltam a lába közé, és megkönnyebbülve túrtam a dús szőrzetbe: Kriszta normális, Kriszta hibátlan!
- Én vagyok a legszerencsésebb vakocska a világon! – súgtam ajkai közé.
- Azt te még nem is tudod, mennyire – válaszolta, és ujjai újra rámarkoltak leszakadni készülő kolbászkámra. Kinyitotta a kabin ajtaját, papucsába lépett, és gyengéden húzott rajtam egyet:
- Gyere!
