Érzelemlenyomatok (írkálok vagy írogatok? Melyik illik ide Kincsõ?) :)
Falak, oszlopok, rézkilincsek, mik a hajdani dicsõséges múltat idézik. Repedezett padlóburkolat, melyet csak a kiváltságosok koptathattak. A hatalmas, nehéz ajtók öreges álmossággal nézegetik a lemenõ nap csillogását a vízen. Lustán máladozó palalemezek sárgás fényben sütkéreznek hiányos mohapaplanjuk alatt. Tárgyakba zárt idõkapszulák õrzik végtelen titkaikat. A sötét folyosóra számûzött, megfakult modernségû fotelek, évekig szolgálták félrehúzódva az õrzõket. Unalmas, egyhangú mindennapjaik katonás idõbeosztással teltek. Mióta letûnt korok nehéz illatát tartják csak, még unalmasabb lett a bezártság sötétsége.
Százezernél is többször segített már a borotválkozásoknál, szépítkezéseknél és nézte végig a készülõdés izgatottságát. Néha lehunyta diszkréten páraszemhéját, miközben az aktuális \"fontos\", esti tisztálkodását végezte. Két világ közti kapunak tekintette magát. Bármit beengedett látószögébõl és fordítottként adta vissza használójának. Ma kissé homályosabb, mint fénykorában, már nem figyel annyira a részletekre. Az igazság az, hogy régóta nincs is mire figyelnie, csak fásultan bámul a sötétbe, s az elmélkedést a takarító szakítja félbe idõnként.
A mai éjszaka megérkeztével valami megváltozott a rezgésekben. Nem, ez nem a régrõl ismert fájdalmasan stresszes döntések rezgése és nem a félelmek hullámai! A különleges, édesen izgató, lágyan simuló, ébredezõ, félénk remegés felzaklatta az öreg épület minden porcikáját. Végre! Valami rejtelmesen kimondatlan, mégis vakítóvibrálón tiszta titok kezdõdik.
A tetõ palái hosszú, kíváncsi sorokban kémlelték a homályba burkolódzó partot és továbbadták a tapasztaltakat, nehogy bárki kimaradjon! Közeledõ és erõsödõ érzések, izgalommal és várakozással töltötték meg a fáradt falakat. Végre megfürödhettek a kitörõ szenvedély forróságában, hogy lemossák magukról az elhagyatottság érzésének porát. A vén teraszajtó hívogatón tárta ki magát a kíváncsi érintések elõtt. Az elsõ ízleléseket, mik a fordított világban visszhangzottak a csempézett falak rejtették. A visszafojtott érzelemtömegillat, páraként csapódott le a figyelõnhideg, sima felületeken. Most már a visszafordíthatatlan megismerésvágy, gátját átszakító folyamként hömpölygött át a fotelek karjaiba, hogy beteljesüljön. Gyengéden tartották az öreg bútorok, szaténsimításba burkolt édes terhüket, mit óvatosan továbbadtak mellettük várakozó társuknak.
Senki nem figyelt már, csak hagyta atjáratni pólusait a felszabaduló energiákkal.
Egyikük lehulló emléket csent magának. A pici, csillogó fémdarabot elrejtette, ízlelgette, remélve, hogy örökre megtarthatja...
