korai hazatérés

Úgy alakult, hogy elõbb érkeztem haza a szokásosnál. Nem tervezve elõre semmit, mégis ösztönösen az utolsó métereket leállított motorral gurulva tettem meg, lopakodó üzemmódban beállva az udvarba. A szomszéd család verandán sziesztázó nyugdíjas felnõttei csodálkozva néztek rám, egyrészt mert megszokták, hogy hétköznap 2-3 órával késõbb érek haza, másrészt meg azért is, mert nem értették, hogy vasalt nadrágban és ingben miért a cipõmet levetve, osonva közelítem meg a bejárati ajtót. De aztán, az ajkam elé tett mutatóujjammal csendre intve õket, csak megértõen mosolyogva integettek. Az ajtó halkan nyílt, a kulcs meg sem zörrent a zárban. Nem is szólítottalak, hisz, ha már így érkeztem haza, a jöttömet meglepetésnek szántam. A nappaliban meglehetõsen meleg fogadott, annak ellenére, hogy a sötétítõk be voltak húzva. Rend volt, mint mindig, azt leszámítva, hogy a szõnyegen a laptopod mellett a könyveid, jegyzeteid szanaszét voltak szórva, tanuláshoz. A kanapén aludtál, fejedet balra fordítva, hason, egy szál pongyolában, amely épp rálógott a combod felsõ részére. Közelebb érve észrevettem, hogy pókfonálnyi vékonyságú nyál csordogál ajkad jobb csücskén, jelezve, igazán édes az álmod. Nem volt szívem felkölteni. Megszabadulva a nadrágtól és az ingtõl, boxerban és pólóban leültem a kanapé másik végében, épp csak hogy elférve a talpaid mellett. Nem értem hozzád, csak néztelek, csodáltalak, és mint elõtte, most sem tudtam felfogni, betelni a tudattal, hogy ott vagy mellettem, ott lehetek melletted, az enyém vagy, a tiéd vagyok. Nem érdemel(te)lek meg, nem érdemel(te)lek meg, ezt hajtogattam magamban, amint szemeim elindultak a hófehér talpadtól felfelé a testeden, felfalva minden egyes porcikádat, a finom bokádat, az izmos vádlidat, térdhajlatod lágyságát, combjaid húsát. A pongyolád nem biztosított belátást a gyönyörkelyhed felé, de jobb is így, minek elrontani ezt a meseszerû látványt az ajtóstól házba rohanással. Egyszerûen csak kirajzolta formás hátsód két tökéletes félgömbjét. Haladva tovább felfelé, észrevettem, hogy az izzadtság apró csíkokat rajzolt a vékony szövetbe, azokon a helyeken még jobban a bõrödhöz tapasztva azt, nem csak sejtetni, láttatni is engedve ezáltal keskeny derekadat, gerincedet vonalát, és szép hátad. A hajad csattal összefogva a tarkódon, nem takarva sem a nyakad, sem arcod, nem zavarva az alvásodban. Mennyei látvány ez így számomra. Éreztem is, ahogy az izzadtságod átragad rám is, a látványtól gyöngyözni kezd a homlokom, s megmoccannak a hormonjaim. Csak finoman, nem elijesztve az álmod; gondoltam, s jobb mutatóujjammal gyengéden, már-már hozzád sem érve, végigcirógatlak a bal vádlidtól a talpadig. Kellesz, meg akarlak kapni, magamévá tenni, de úgy, hogy abból azt érezd, igazából én vagyok a tiéd és nem fordítva. A leheletnyi érintésemtõl nem ébredtél fel, csak szusszantál egyet, amolyan vágyasan sóhajtós-félét. Ez jó jel, haladtam hát tovább, de már mindkét kezemmel, finoman, felfelé, át a térdhajlatodon, keresztül a combokon, majd szemen nem véve le arcodról, megállapodok a pongyolád alatt, a popsidon. Már éreztem, ahogy a bõröd reagál az érintésemre, az apró kis libabõrök megjelennek rajta, s az az egy-két vékonyka szõrpihe elválik, felugrik a bõröd síkjából, jelezve, tudat alatt már tudod, hogy én játszom rajtad, veled, neked, én kezdtem el feszíteni a húrod. Nyílik a szemed, s úgy nézel rám, szólítasz, mintha 1 000 év után látnál újra, pedig csak reggel váltunk el egymástól. Kezeimet kivezeted a pongyolád alól és lassan magadra húzol, mondva: érezni akarlak. Megcsókolsz, epreddel ízesítve, feliszom az ajkadon maradt kis nyálfonalat. Nem sietjük el, tengernyi idõnk van, s ezzel mindketten tisztában vagyunk. Megfordulsz alattam, levetkezel, levetkeztetsz, hogy bõr a bõrt kényeztesse, miközben ajkaink összeforrnak. Az ujjaink végigszánkázzák a másik testét, olyan aprólékosan, mintha sosem vettük volna még birtokba egymást. Ahogy baracknyi kebleid mellszõrömet érintik, az mindkettõnkre hatással van. Kezdenek igazán megfeszülni a húrjaink, de megállítjuk a kezeinket, és csak feküdve egymáson, nyelveinkkel összehegesztve, hagyjuk, hogy teljesedjen ki rajtunk a másik izgalmának, kívánalmának érzése. Majd újra elindulunk: amíg én bal kezemmel popsid alá nyúlok, s jobb tenyeremmel kezembe veszem, simogatom, számhoz igazítom melleidet, eljátszogatva, bele-beleharapdálva a bimbókba, addig te férfiasságomat fogod közre, mintha bármi bátorítást is igényelne. Egyik kezeddel a tövét szorítod, a másikkal a fején kened szét aprólékosan, gyengéden izgalmam elsõ jeleit. Ezt már én sem állhatom, bal kezemmel a lábaid közé kalandozok. Miközben te a kezeiddel csak mind és mind jobban hergelsz, nehezemre esik ellenállni, de csak finoman végigsimítom mindkét combod belsõ rész, nem nyúlva a találkozási pontjukhoz, az alfádhoz és omegádhoz. Majd átnyúlok a lábaid között, a popsidhoz, a hátadtól indulva a vágatában végighúzom a hasad felé mutató- és középsõ ujjamat, de szétnyílok a résednél. Így is érzem az ujjbegyeimen, te is készem állsz rám. Aztán kezemmel teljesen befedem hasítékodat, s lassan csúszkálni kezdek rajta, a nedveiden. Megkóstollak, végignyalva a tenyeremet. A kezdõdõ zihálásodból már érzem, hogy nem tudsz várni, ráhelyezed szerszámomat a szeméremajkaidra, s megfogva fenekem, kezeiddel utasítasz, hogy csúsztassam magam föl-s-le. Észveszejtõ érzés, ott állni a gyönyör kapujában, s nem belépni, összeszorított fogakkal mégis állom. S amikor már úgy érzem, nem bírom tovább a kint létet, tökéletes idõzítéssel te nyúlsz a szerszámomra és tolod végtelenül lassan, de nem megállva, tövig a gyöngyözõ hüvelyedbe. Könnyen megy, mert már patakzunk mindketten. Ez mindig, minden alkalommal olyan, mintha az elsõ volna, és mindketten megállunk, érezni kell, hogy totálisan összekapcsolódtunk, kitöltelek, befogadsz, s ezért hálás vagy, hálás vagyok. S bár nem ekkor nyer számunkra értelmet a szeretlek szó, mégis most fogja fel a tudatunk annak mélységét. Élvezzük ezt a pillanatot, amíg lehet, Majd az ösztönök elindítanak mindkettõnket. Újra fenekembe kapaszkodsz, diktálod a tempót, s míg bal kezem visszatalál a popsidhoz, megmarkolja, erõteljesen, de nem fájdalmat okozva, csak éreztetve a birtoklásodat, addig jobb kézzel kibontom a hajad, s azt is megmarkolom, miközben nyelveink heves tõrpárbajt vívnak egymással, levegõért is alig jõve fel. Bimbóid cirógatják mellkasomat, mintegy kiolvashatatlan kéjkódot írva rá. Megadva a kellõ ritmust, kezeid hátamra kalandoznak, s kezdem néha érezni, ahogy a kéj körmeidet bõrömbe maratja. A lassan induló szeretkezés mind ütemesebbé válik, idõnként ajkainkat egy-egy hörgés is elhagyja, s megállíthatatlanul közelítünk a csúcs felé. Mégis, mikor már majdnem odaérünk, a tudatalatti, hogy a tiéd vagy az enyém, nem tudni, de megálljt parancsol. Megszûnik a világ is velünk, konzerválva ezt a pillanatot. Ismét csak a nyelveink hadakoznak egymással, miközben testünk mozdulatlanul érintkezik, bõr a bõrt lélegezve, az izzadtságunkat keverve a másikéval. De a mozdulatlanság nem tart soká, az ösztönök már mindkettõnkben tombolnak, meg akarjuk kapni a másiktól azt, ami a miénk, amit csak õ adhat nekünk. Ahogy mozgok rajtad, te ellen tolsz alattam, s ágyékaink ütemesen csattannak a találkozáskor. Kezeink hol egymásba fonódnak, hol a másik ezerszer végigpásztázott, mégis azon minden alkalommal újat találó testét fürkészik, simogatják, kényeztetik. A tempó újraindulva már nem lassú, s ahogy hajtjuk egymást a beteljesülés felé, csak fokozódik. Az édes õrületbe akarjuk kergetni magunkat, hogy elérjük végre a kis halált. Szinte minden megszûnik körülöttünk, a külvilág elhalványul, nem érzékeljük sem a meleget, sem az utcáról beszûrõdõ zajokat, csak a másikat, hogy teljesen betölti a tudatunkat, hogy összefonódásunk elszakíthatatlan, s nem tudni már, hol kezdõdsz te és hol végzõdök én. Közeleg, közeleg, mindketten tudjuk, érezzük, akarjuk, vágyjuk. Tested hirtelen megfeszül, izmaid bedurrannak, öleddel-combjaiddal úgy szorítasz, mintha többé nem is akarnál el- és kiengedni magadból, beteljesülést hozó hörgés-sóhajtásfélét hallatsz. Ujjaidat hátamba vájva, érzem, elindul hüvelyed apránként fokozódó rángása, s ahogy annak izmai hol összeszorítják, hol elengedik vesszõmet, épp elég ahhoz, hogy már én sem akarom visszafogni magam. Egyszerre következik be mindkettõnkben az õsrobbanás, mintha egy bolygó szakadna ezernyi piciny darabra, s hüvelyed rángásának ritmusára lövöm beléd magom, szétárasztva annak forróságában. Hosszú másodpercekig még nem állunk le, el akarjuk nyújtani ezt a betelhetetlen, mégis oly rövid és véges pillanatot, egymásba görcsösen kapaszkodva, hogy az élményébõl mind többet tudjunk közvetíteni, vissza- és átadni másikunknak. S amint a tenger hullámai megnyugszanak a vihar után, úgy csendesedünk el mi is, még mindig egymásba fonódva, de már az élvezet ópiumától kábultan. Ahogy lassan kiengedsz magadból, melléd heveredek, s kezeink végzik el a másik testén azokat a simításokat, amik aztán visszaringatnak mindkettõnket a teljes megnyugvásba. Szép lassan visszatér a külvilág, a nappali izzasztó melege, a kintrõl érkezõ hangok, mi mégis csak egymással törõdünk. Tudat alatt már várjuk a következõ együttlétet, mintha minden egyes ilyen alkalom csak egyre tökéletesebbé csiszolódna, igazán megértetve mindkettõnkkel, egymásnak teremtõdtünk. Fejed a mellkasomra fektetve, csatakos hajaddal bõrömet csiklandozva alszol el, s nemsokára ismét megjelenik ajkad egyik csücskén a vékony kis nyálfonat. Tökély.