Esõ

Az nem fontos hogyan keveredtünk oda…
A cseresznyefák esõben áznak. Lassú, nehéz cseppek gördülnek a leveleken, majd halkan, tompán koppannak az ágvégekrõl a füves földre. Nem bántó, borzongató, inkább nyugtató, simogató ebben a szokatlanul meleg, tavaszi koraestben. A fák teljes virágdíszükben köszöntik az újjászületés, a télhalálból való feltámadás csodáját. A cseresznyevirágok a megtermékenyülés sós-kesernyés illatát idézik agyamba, amikor rád pillantva azt látom, hogy furcsa, idegen, mohó tekintettel nézel. Szemeidbõl eltûntek a meleg, csendes baráti fények, a pusztai farkas ragadozó villanása figyel most engem.
Valami itt és most, örökre megváltozott.
Ruháid vizesen tapadnak testedre. Melleid az átázott blúzban érzékibbek, csábítóbbak mintha levetkõztél volna. Feszülõ bimbóik szinte átszúrják a lágyesésû, puhafényû selymet. Fények, árnyékok hullámzanak minden levegõ vételednél, egyre sûrûbb ütemben. Szaporán, kissé zihálva veszed a levegõt. Gerincemen az esõ és a feltámadó érzéki vágy, hûsen és forrón bizseregve fut végig. Ágyékom feszülve lüktet a vastag farmer kemény szorításában. Zavartan állunk egymással szemben, nem tudjuk, nem merjük kimondani, a nekünk kimondhatatlant. Téged súlyos esküd köt, engem a felelõsség, te és mások, további élete, jövõje iránt. Némán, lehajtott fejjel állunk, zavartan, egymás rezdüléseire figyelve. A feszültség sistereg köröttünk.
Birtokolni akarom esõáztatta tested, de tudom nem szabad, nem lehet. Barátok vagyunk, igazi jó pajtások, titkok és szégyellni valók nélkül. Elfordulok, józan gondolatokkal, régi, közös családi emlékekkel csillapítom magam. Filmkockaként peregnek a képek: óvoda, iskola, egymás szerelmeinek, szakításainak homályos képei után, esküvõi képek, keresztelõk, közös kirándulások, utazások… és most itt állunk, a langyos esõben, felfedezve a másikban a nõt, a férfit.
Hátulról ölelsz át.
Robbanni készül minden sejtem, idegszálaim pattanásig feszülnek, izmaimon remegések futnak fel-alá, mint õrült fergeteg. Belsõmben, földrengésnyi rándulásokban remegek. Hátamon érzem melled dárdáit, öled tûzhányókrátere átsüt a vizes nadrágon. Gõzölgünk nedves ruháinkban. Torkomból a szavak artikulátlan morgásként zuhannak elõ.
Megfordulok, kezem körbefon, mint indák a termékeny fákat, nyakad védtelen ívére hajolok, és mint egy vadállat az elejtett zsákmányt, szimatollak étvágyam fokozva. Tépnélek, harapnálak, szétmarcangolnálak… de csak nyelvem fut végig lágy hajlataidon.
Feltámadt izgalmad illata, egyre sûrûbb felhõkben párolog bõrödbõl. Fényes, vörös villanások szikráznak szemem elõtt. Ha merném, letépném ruháidat, és vadultan hágnálak, mint õrjöngõ, visszafoghatatlan csõdör, a féktelen erõt nehezen tartó, meg-megrogyó, sárló kancáját.
Reszketsz.
Lehet, hogy vágyaidtól, lehet, hogy félelmedben.
Érzem, ha erõm szabadjára engedem, szétszaggatlak
Visszafogom magam nehéz akarattal.
Ezekbe a percekbe sûrûsödik, minden eddigi életünk. Ezért születtünk, növekedtünk, szívtuk az anyatejjel anyánk erejét, hogy itt és most egymásba robbantsuk az eddig magunkba gyûjtött energiákat.
Fuldoklásig szívom bõröd illatát, az egészséges, tüzelõ nõi test, hormonjaitól vezérelt kipárolgását. Mint dús tömlõk simulnak tenyerembe lágy emlõid. Lassan körbesimogatom rózsabimbóidat, és õk életre kelnek, egyre keményebb feszüléssel. Majd kezeim átsiklanak gömbölyû vállaidon, a nyak kecses ívén, és már arcodat, szádat cirógatják. Érett málnaszemek kínálják magukat rajtad számnak, mézes örömöket ígérve. Élvezetet adva élvezem ízüket. Ajkaid ívén végigsikló mutatóujjam, mint egy nyalókát beszívod, lassan, kéjesen szopogatva. Lehunyt szemhéjam alatt lávafolyam izzik. Mint idegen távoli hangját, kívülrõl hallom nyögéseimet. Gerincem megfeszül, ahogy kitörni készülõ férfiasságom elõcseppje kibuggyan belõlem, mint érett szõlõszem sûrû, drága nedve.
Teljes erõddel belém kapaszkodsz. Combjaid combomat, karod szinte fojtogatón nyakam öleli, mintha áradó folyó sodrásában, életedért küzdenél.
Dadogó, együtemû szavakkal becézlek. Simogató hangod halk, mély ragadozó mordulásba fordul.
Felettünk, fecsegõ vadlibacsapat húz el hangos, feleselõ vitában. Lágy szél kerekedik, s már édes illatokkal terhes az est. A lombok békés susogással felelnek apró, kéjes nyögéseidre. Mintha fájdalom érne, nyüszítesz, sziszegsz az apró sóhajok között, majd feljajdulsz, és vállamba marsz, mikor keményen, visszatarthatatlanul belédhatolok. Szád szélén nyálcseppek fakadnak buborékaikban. Fejed hátraveted, tágranyílt szemeid vakon néznek a távoli égre. Tudom, semmit se látsz a külvilágból. Nem látod a vadlibákat, a vöröslõ alkonyi felhõt, mely bíborrá színezi a tájat, az egyre feketébb homályba tûnõ fákat. Apró gyöngycseppek csillannak meg homlokodon. Nyelved végigfut lázcserepes ajkaidon és már rohanó, kapkodó lélegzeted ritmusa. Követi mozdulataink egyre gyorsulva lüktetõbb ütemét.
Fejed elõre bukik, majd hirtelen nyakamba marnak fogaid, édes-éles fájdalommal.

Ragadozó õsök ösztönei ébrednek benned, véremet akarva. Furcsa, de élvezem a fájdalmat. Vágyaimat az õrületig izzítja. Az erek ostorszíjként lüktetnek homlokomon, fülemben dübörög a megvadult vér, erõm végtelen, legyõzhetetlen. Kerek, kemény farodba marok, bõröd, húsod fájdalmasan vonaglik szorításomban, ahogy a magam ritmusára emellek-engedlek: fel, le, fel, le, fel, le…
Érzem megnyíló belsõd nedveit. Nektárod fakad, és sikamlósan lefut combodon. Zamatod akarom érezni, nyelvemen, számon, torkomban.
Leengedlek karjaimból.
Halk, fájdalmas sóhajjal engedsz ki magadból. Lábaink reszketnek, lihegve, hörögve kapkodjuk a langyos tavaszesti levegõt.
Eléd térdelek, csodálva, ahogy tested feldereng a sötétlõ homályban, illatosan, mint nyáréjeken az estikék kinyíló szirmai. Telt, asszonyos combjaid enyhe terpeszbe húzom, vágyillatú ajkaidra hajolok és az istenek nektárját, mohó nyelvemmel elcsenem. Rád tapadok, mélységeidbe csókolom magam.
Rubinkelyhed gyöngyházfényben csillog.
Apró sikolyok szakadnak ki szádból, és szállnak a széllel messzire.
Öled megrándul, és elárasztanak mandulaízû harmatcseppjei
Hatalmas kortyokban habzsolom õrjítõ, sós-édes ízeidet. Fuldokló nyelésem hangja kíséri utolsó, diadalmas gyõzelem sikolyod. Jajgató-kacagó éneked egyre hangosabb, élesebb.

A vadlibák, mintegy vezényszóra elhallgatnak.
Körülöttünk minden, minden elnémul, a cseresznyéskert csak nászdalodra figyel.
Már csak apró borzongások jelzik az elõzõ, hatalmas kitörésed. Lassan értem nyúlsz, felhúzol magadhoz, szemed, szád mosolyra gyúl, hozzám hajolsz, és az utolsó gyönyörcseppeket kacéran lenyalod ajkaimról, majd nyelved erõteljes lökéssel számba hatol, szinte szeretkezik velem. Édes nyálad sós ízeiddel keveredik ínyemen. Fülemben újra robogva dübörög a vér. Megvadult farkasként, az égre üvöltöm a belsõmet mardosó, kielégítetlen vágyam.
Te nyugtatóan simogatsz, halkan, kedvesen súgod: ne siess édes!
Majd apró, leheletnyi csókok becézik számat, nyakamat, szememet. Érzem, ahogy kezed rátalál cirógatva ágyékomra. Félre lépek, mert nem tudnám visszatartani magam. Rágyújtok egy cigarettára, mélyen leszívom a füstöt, hangosan zihálva, nagy levegõket veszek. Lassan csillapodok, megnyugszom.
Most blúzod kezded kigombolni, kéjes, kiszámított mozdulatokkal. Nem sietsz. Engem figyelsz. Nézed egyre duzzadó férfiasságomat, és élvezed a látványt. Látszik mosolyodon, ahogy kéjesen megnyílnak ajkaid, és fogaid fehéren ragyogva felfénylenek vágyakozva.
Szemed csak egy pontra figyel, szinte hipnotizáltan.
Melltartód pántja pattan. Most kezed rejti édes gyümölcseidet, majd leereszted karod. Hátranyúlsz, kikapcsolod szoknyád derekát. Mint szoborról a lepel, hull lassan a földre utolsó ruhadarabod. Erdei nimfaként, csábos semmiben állsz elõttem, és bûvölsz szemeiddel. Mozdulni se merek. Félek, elszállsz, mint egy álomkép.

Hozzám lépsz, ingem bontogatod, lassan haladva lefelé, kezed melleim cirógatva végigfut a has vonalán, és máris övem oldod. Majd cipzár siklik, csendes, fémes nesszel. Szád, mintha Te lennél én, apró, kicsi harapásokkal izgatja, kényezteti mellbimbóimat, fokozva a már szinte kibírhatatlan érzéseket. Tenyered finoman körbefogja ágaskodó lüktetésem, és nem mozdul. Majd elenged, és a nadrág széleit markolja meg derekamon. Lassan, nagyon lassan húzod lefelé, miközben Te is leguggolsz. A fának támasztom hátam. Nézlek, ahogy elém térdelsz, felemelt fejjel, még mindig mosolyogva, de mosolyodból már eltûnt a félelmetes ragadozóvágy. Istennek érzem magam, és mégis legyõzöttnek, elveszetnek. Várom, mi lesz a sorsom, mit szánsz nekem, mit teszel velem.

Most hozzám hajolsz, és én alig tudom visszatartani erõm, hogy fejed megfogva, szádba kényszerítsem, kilövellni kész acélkemény fegyverem.
De csak állok bénultan, megváltásra várva…
Tudom, ami most jön, az a te ajándékod az elõbbi gyönyörödért.
Értem nyúlsz, és rám hajolsz. Combomat csókolod, nyelved végigfut a hosszú, remegõ izmokon. Lassan, óvatosan halad fölfelé. Kibírhatatlanul lassan. Kezemmel a hátam mögött álló fát szorítom. Homlokomon és hátamon sós, maró izzadság fakad, csípõsen, viszketõn csurogva lefelé.

Apró csókok kényeztetnek: csókjaid sikamlós, vibráló, izgató gyöngysora.
Újra kibuggyannak az elõcseppek.
Te felnézel rám, kéjes mosollyal lenyalod, és folyamatosan engem figyelve, nyelved finoman végigfuttatod ajkaidon. Gyöngyházfény csillan rajta.
Szádba veszel, piciny harapásokkal kóstolgatva, íjként feszülõ, lüktetõ keménységem. Mintha alázatos igeneket bólogatnál felém, gyengéden szívni kezdesz.
Szád bársonnyal bélelt, forró puhasága õrjítõ.

Lökném magam elõre, de nem engeded. Karoddal visszatartasz. Nyelved körbejárja minden pontját, néha leengeded, egészen a torkodig, miközben lágyan szívod, majd visszatérsz a kezdetekhez. Mikor már tûzhányóként kitörnék, és testem földrengése lüktetõn jelez, te, kiengedsz szádból, messzire hátrahajolsz, és halkan felkacagsz. Ujjaid gyengéden cirógatják megduzzadt heréimet, körmeid olvashatatlan írásjeleket karcolnak bõrömre. Halántékomon dobol a vér, ereim kidagadnak, lábam remeg, ujjaim a fa kérgébe vájom, szinte reccsen, sikolt a hasadó kéreg. Most apró, szinte leheletnyi csókokkal kényeztetsz, alig érve hozzám. Hátamon patakokban folyik az izzadság, tûzben égek, és mégis fázva, libabõrösen reszketek.

Szívem, olyan dübörögve dobog, hogy minden más hangot elnyom bennem. Úgy érzem, hangja elriaszt minden élõlényt a közelbõl. Félelmetes, szinte elviselhetetlen, mint hatalmas vízesés gránitot morzsoló robaja a sziklákon.
Halk, fájdalmas nyüszítést hallok, de csak hosszú idõ után jövök rá, hogy torkomból törnek elõ ezek a kegyelemért könyörgõ hangok.

Már Te is tudod, érzed, hogy nem lehet tovább büntetlenül húzni. Újra szádba véve erõteljesen szopni kezdesz. Elengedem a fát, fejedre teszem kezem, és Te hagyod, hogy a magam ritmusát diktáljam, az utolsó nagy õsrobbanáshoz.
Gerincembõl kínzón-kéjes hullám indul gyönyöradó szád felé. Tûzforró magma lövell beléd. Te egy csecsszopó erejével szívod és szívod, az utolsó cseppet is belõlem.
Szád megtelik velem. Érzem, hogy teli vagy, de nem nyeled le.
Felállsz, és számra tapadva belém öntöd minden cseppemet, hogy újra és újra visszaszívd, így nyújtva és fokozva kéjünket.